Úgy érzem, a törvénytervezettel kapcsolatban nem az a legfontosabb, hogy megfelelő-e a részvénytársasági forma, hanem az egész olimpiai koncepcióval baj van.

Egy olimpiai pályázat elnyerésénél nem az dönt, hogy mi milyennek látjuk magunkat, a sportmúltunkat, hanem súlya csak annak van, hogy a döntéshozók milyennek látják a pályázót. Okulni kellene a labdarúgó Eb-pályázatunk végeredményéből. Még ha a NOB tagjai nem is saját országukat képviselik a testületben, számíthatunke azon tagok szavazatára, akiknek a városa, országa elől, győzelme esetén Budapest „50 évre elszívja a levegőt”, amint olvashattuk február 13-án a Fórum rovatban (Jövőnk: az olimpia). Szalay-Berzeviczy Attila szerint „ma már tolongás van a rendezés jogáért”. Én úgy látom, ezzel tovább romolhatnak esélyeink. Ebben a „tolongásban” olyan kis országoknak, melyek gazdasági ereje a mienkhez hasonló, ki lehet jelenteni, alig van esélyük. Ha valami csoda folytán, vagy olimpiatörténeti múltjuk miatt mégis rendezési lehetőséget kapnak, a megvalósítás erőn felüli teljesítményt követel tőlük, mely negatív következménye hosszú évekre nyúlik, mint most láthatjuk Görögország esetében.

Ne feledjük, az olimpiai gigantizmus nem engedi meg, hogy visszalépjünk a hatvanas évek olimpiáinak szintjére. Meglátásom szerint, mi húsz éven belül az említett szinten tudnánk olimpiát rendezni, s még e színvonalhoz is olyan áldozatvállalás kellene a lakosságtól, mely nem várható el azoktól az emberektől, akiknek az elmúlt évtizedekből az árrendezés, az áremelés és a megszorítások jutottak a munkahelyek elvesztése mellett – függetlenül rendszerektől és kormányoktól.

Az említett írásban is, mint kezdettől fogva mindig, megjelenik a hivatkozás megszerzett olimpiai aranyérmeink nagy számára, mint olyan tényezőre, mely révén a pályázat favoritja lehet Budapest. Ebből kiindulva szeretjük magunkat sportnemzetnek gondolni. A döntéshozók szemében mutatkozhat e téren némi szépséghiba. Jelesül, hogy aranyérmeink döntő többsége olyan sportágakban született, melyek nem számítottak világsportnak. Emlékezhetünk, vívásban olasz, francia, öttusában szovjet, vízilabdázásban jugoszláv, olasz, szovjet ellenfeleinkkel jelentettük az élmezőnyt. A kajak-kenu sport is csak lassan terjedt a világban, de – ki gondolná – a magas szintű labdarúgás elterjedtsége az 1970-80-as évekig csak alig két földrészre korlátozódott. Akkor, amikor az atlétikától az evezésen át a vitorlázásig a tradicionális világsportok olimpiai versenyein legalább 3-4 földrész legjobbjai osztoztak az érmeken már évtizedek óta.

Ne csapjuk be, ne áltassuk magunkat, s jól gondoljuk át, belehajszolhatjuk-e az országot olyan kiadásokba, melyek megtérülése szolidan fogalmazva is több mint kétséges.

Bányai Ágoston Budapest