A közelmúltban a Népszabadság közzétett egy összeállítást (Zöldbanktól a családi adózásig, február 12) arról, hogy – a kiszivárgott híreknek megfelelően –, a Fidesznek milyen elképzelései vannak a közeli és távoli jövőt illetően, és az új kormánynak mekkora a mozgástere. Szó esett a gazdaságról, a munkahelyteremtésről, az adórendszerről, a nyugdíjrendszerről, az egészségügyről, az otthonteremtésről, az oktatásról, a közigazgatásról, a közrendről, a külpolitikáról és a számonkérésről. A felsorolás kiegészítendő még a sport terén tervezett intézkedésekkel, amelyekről Orbán Viktor az Olimpiai Bizottsággal, valamint a különböző sportágak vezetőivel szervezett korábbi összejövetelen beszélt. Nézete szerint – más országok példáját követve – költségvetésünk egy százalékát kellene a sportra fordítani, ami bizony hatalmas összeg.

Ki vitatná: törekednünk kell arra, hogy az ötkarikás játékokon hazánk ismét jól szerepeljen, hogy kicsinységünk ellenére a sport területén újra „nagyhatalommá” váljunk. Volt „szocialista profi” labdarugóként örömmel értesültem róla, hogy Orbán Viktor a sportot stratégiai ágazatnak, támogatását nemzeti ügynek tekinti. Magam is vallom, hogy egy szegény országnak a versenysportban elért eredményessége hozzájárul ahhoz, hogy a lakosság elviselje a nehézségeket, optimistábban szemlélje a világot, hogy mindenki részesüljön a sikerélményből. A háborút követő időszak megpróbáltatásainak elviselését nagyban segítették a különböző nemzetközi versenyeken elért sporteredmények. De ne ámítsuk magunkat: a magyar sport olyan sikereket az olimpiákon már képtelen lesz elérni, mint annak idején, hiszen azóta új, feltörekvő és hatalmas országok ambiciózus sportolói is megjelentek az arénákban. Valóban elszomorító, hogyMagyarországot, amely a labdarúgás területén valamikor a világ élvonalába tartozott, ma hátra sorolják. Hogyan lehet az, hogy a mai fiatalok génjeiből hiányzik a déd- és nagyapák tehetsége, győzni akarása, küzdőképessége? Lemaradásunkat szegénységünkkel aligha lehet magyarázni, gondoljunk csak a szintén kevésbé tehetős, ám nálunk összehasonlíthatatlanul sikeresebb szomszédokra! A miértre sajnos a mai napig nincs válasz.

Életünknek azonban van egy másik terepe is, ahol a leszakadás még nagyobb veszélyekkel jár, ez pedig – az oktatás színvonalával, a szakemberek képzésével, az ország technológiai fejlődésével, gazdagodásával szoros kapcsolatban lévő – tudományos kutatás, kutatás+fejlesztés (K+F). E téren sem elég azonban a tehetség, az elkötelezettség: támogatásra legalább annyira, ha nem nagyobb mértékben van szükség, mint a sport terén. Amikor a Fidesz miniszterelnökjelöltje és a sportvezetők tanácskozásról értesültem, titkon reméltem, hogy sor kerül egy találkozóra a tudomány művelői és Orbán Viktor között is, amire persze még mindig van idő és lehetőség. Sajnálatos módon az a szó, hogy „kutatás” Orbán Viktor januári évértékelő beszédében csak egyetlenegy alkalommal hangzott el, ami – remélhetőleg – nem azt jelenti, hogy ennek a szférának a jelentőségéről megfeledkezett. Elvárható lenne, hogy a többi párt is kifejtse elképzeléseit a társadalom fejlődésében nagy szerepet játszó tudomány és technika támogatásával kapcsolatban, függetlenül attól, milyen esélyük van a legközelebbi választáson. Az általuk elmondott gondolatok, tételek befolyásolhatják a kormányt alakító párt(ok) programját.

Hogy a kutatás+fejlesztés (K+F), az innováció meghatározó szerepet játszik egy ország gazdagodásában, fejlődésében, a lakosság életszínvonalában, azt egyértelműen bizonyítják a nyugati demokráciák példái, vezetőinek nyilatkozatai, kormányaik tudománypolitikája. Óriási versengésnek vagyunk tanúi Európa, az Egyesült Államok és a Távol-Kelet között. Alig tagadható, hogy ebből a versenyből az a régió (ország) kerül ki győztesen, amelyik felkarolja a tudományt, amelyiknek gazdasága hasznosítani tudja a kutatás legújabb eredményeit. Ez a törekvés érzékelhető az Európai Unió tudománypolitikájában is. Mint az EU egyik pályázatokat értékelő bizottságának tagja közvetlenül tapasztaltam, milyen – hazai viszonylatban – óriási összegekkel támogatják azokat a tudósokat, kutatócsoportokat, akik és amelyek eddigi munkájukkal igazolták kiválóságukat, képesek új tudományos eredmények elérésére. (Egy másik írás tárgya lehetne, hogy az általam ismert tudományterületeken miért nem került a támogatottak közé egyetlen pályázó sem a volt szocialista ország kutatói közül.) Arról is olvashatunk a nyugati médiában, hogy a válságban, a kilábalás elősegítése érdekében a K+F-re még nagyobb szerep vár. Minden bizonnyal tisztában vannak ezzel politikusaink is, mindenestre a kutatás-fejlesztés támogatásában az elmúlt két évtizedben érdemleges előrelépés nem történt, amit az is jelez, hogy a GDP-ből a K+F-re változatlanul mindössze 0,8-1,0 százalék jut.

Ellenvetésként felmerülhet, hogy a tudományos kutatás a hazai választók nagy többségét nem érdekli, az átlag szavazó erre a témára nem vevő, ő csak azt nézi, hogy az ígéretek, a programok mennyiben javítják vagy rontják jelenlegi életkörülményeit. Eltekintve a tájékozódástól elzárt, leszakadt rétegektől, melynek tagjai talán el sem mennek szavazni (!), jómagam nem becsülném le a politikát, a hazai és a világ eseményeit különböző mértékig követő polgárokat. Nemcsak az értelmiség van tisztában a felsőoktatás és kutatás fontosságával, hanem az úgynevezett átlagember is. Nem hiszem, hogy lenne bárki az országban, aki ne tudná, hogy a gazdag államokat a tudományos eredmények hasznosítása, a fejlett technika és a képzett munkaerő tette nagygyá. Aligha vennék rossz néven a választók, ha a pártok a kampányban nemcsak a „holnappal” foglalkoznának, hanem azt is vázolnák, hogyan tudnánk jobb életkörülményeket teremteni gyermekeink, unokáink számára.

A különböző felmérések szerint a magyar tudomány a rendszerváltozás előtt –bezártságunk és sajátos politikai állapotunk ellenére – jól teljesített, a kutatók létszáma és a ráfordított összegek alapján a nemzetek rangsorában előkelő helyet vívott ki magának. Ez elsősorban a természettudományra vonatkozik, ahol a különböző mutatók alapján a tudományos eredmények értéke, hatékonysága jól mérhető. Helyezésünk a rendszerváltozás után is megmaradt. Az a korosztály azonban, melynek nevéhez rendelhető a korábbi eredményesség, már kiöregedőben, a visszavonulás határán van. Az új generáció szemében a természet- és a műszaki tudományok már kevésbé attraktívak: a piacgazdaság a tehetséges, ambiciózus fiatalok számára számos új önmegvalósítási lehetőséget kínál, következésképpen a nehezebb és kevésbé jövedelmező pályák fokozatosan veszítenek vonzásukból. Azok a megszállottak, akik mégis erre az útra „tévedtek”, és tanulmányútjaik során közelebbről megismerkedhettek a nyugati egyetemeken, intézetekben rendelkezésre álló kutatási feltételekkel, bizony alaposan meggondolják hazatérésüket: legtöbbjüket hosszú időre, ha nem örökre, elveszítjük.

Felelősségünk óriási: nincs elvesztegetni való időnk. Különböző hatásos eszközök igénybevételével meg kell győzni a fiatalokat, hogy érdemes hivatásukként választaniuk a természettudományt, a műszaki pályákat. Ennek az országnak nemcsak pénzügyi manipulációkra képes vállalati könyvelőkre, humánpolitikai osztályvezetőkre, hanem fizikát, kémiát, biológiát oktató középiskolai tanárokra, őket az egyetemen képző professzorokra, tudományos kutatókra és innovációra, az iparban fejleszteni képes szakemberekre is szüksége van. Ha a tudományos kutatást mostohagyerekként kezelik és nem parancsolnak megálljt a jelenlegi tendenciának, akkor bizony nem lesz lehetőség a korszerű nemzeti ipar létrehozására, sőt még arra sem leszünk képesek, hogy a hazánkba jövő és munkaalkalmat nyújtó nyugati vállalatok számára megfelelő munkaerőt biztosítsunk.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja

– Na igen. Egy kissé függünk a politikától. Jelenleg a legnagyobb anyagi támogatást az aranycsinálási kutatás-feljesztésre kaptunk