Bárki megfigyelhet, illetve lehallgathat bárkit bármikor. Ahány kütyü, annyi kis mikrofon, annyi parányi kamera. Csak megpöccintem a zsebemben lapuló kis MP3-at és bármely beszélgetést elsőrendű minőségben rögzíti, anélkül, hogy erről a mellettem vagy velem beszélgetőknek sejtelmük lenne. Mobiltelefonommal akár rejtett kamarás leleplező dokumentumfilmet is készíthetek, és akkor még nem beszéltem a szintén olcsón beszerezhető trükkös technikákról, amilyen a mikrokamerával felszerelt töltőtoll vagy szemüvegszár.

„A telefonos lehallgatásokat nem csak a rendőrségi vagy az állambiztonsági szervezetek gyakorolják ma már – írta másfél évtizeddel ezelőtt Jacques Derrida. – Németországban, mint az újságban olvasom, egyes szabadpiacon beszerezhető készülékek, amelyekből húszezer darabot adtak el, mire a német jogalkotás felocsúdott, nemcsak arra jók, hogy széles hatókörben (úgy 500 méteren belül) minden telefonos beszélgetést lehallgassanak velük, hanem arra is, hogy rögzítsék a beszélgetéseket, ami a magánjellegű kémkedés és zsarolás előtt soha nem látott távlatokat nyit meg.

Mindezek az új technikai-tudományos lehetőségek nemcsak az »otthon« bensőségességét veszélyeztetik, de még önmagunk, személyes létünk integritását is aláássák: többé sehol nem lehetünk magunkban vagy magunk között!” Nincs hát többé magánszféra, bizalmas eszmecsere, magántitok, üzleti titok, ahogy persze politikai titok sincsen. Illetve ha van, csak azért, hogy riválisaink, ellenfeleink, vetélytársaink, irigyeink a szükséges pillanatban nyilvánosságra hozzák őket, vagy hogy bulvárszenzációként, botrányként árusítsák ki a médiapiacon, ahol az ilyesmi kelendő tömegkulturális árucikk, ha ugyan nem tudatosan alkalmazott PR-fogás.

Az idegen fülek és tekintetek számára hozzáférhetetlen terek – magánterek és köztes terek – eltűnőben vannak, a privátszféra egykor szent határait nem (vagy nem csak) az állam sértheti meg a jól vagy rosszul felfogott közérdekre hivatkozva, hanem privátcélokat szolgáló szervezetek és magánemberek is. Még hogy az én házam –az én váram! Alig van hely égen és földön, amely ne lenne bekamerázva vagy „bepoloskázva”. Potenciálisan mindig szem előtt vagyunk és minden szavunk, a legbizalmasabb is hallható. Bárhol szólalunk meg – otthon, szeretteink körében, barátunk kocsijában, étteremben, szűk szakmai körben – most már minden szavunkat annak tudatában kell megfontolnunk, hogy mindenki hallhatja őket, hogy bármikor kihangosíthatják őket, hogy amit mondunk, egy ország nyilvánossága előtt hangzik el. Az állam megfigyelési monopóliuma megdőlt: százezer és százezer rejtett kamera szeme és titkos lehallgatóberendezés füle figyelhet meg mindenkit, úgyhogy – potenciálisan legalábbis – ma mindenki mindenhol megfigyelt és megfigyelő.

A lehallgatott és rögzített, vagy rejtett kamerával filmre vett beszélgetés, illetve esemény leggyakrabban úgy fejti ki zsaroló, lejárató, romboló potenciálját, hogy nyilvánosságra hozzák. (Lám, e tekintetben is mily leírhatatlan a haladás az államszocializmus primitív megfigyelési és lehallgatási rendszeréhez képest, amelynek titkait annyira eldugták, hogy még ma is úgy kell őket archívumok tárnáinak mélyéről felszínre bányászni. Attól kezdve persze már osztoznak minden modern titkok piaci életében.)

Ám a törvénytelen lehallgatás megrendelőjének kilétére csak akkor derülhet fény, ha az általa megfizetett lehallgatókat is lehallgatták, vagy ha a lehallgatás botrányos tényét a lehallgatottak leleplező dokumentumokkal bizonyítják és a lehallgatás megrendelője ellen fordítják. Efféle filmburleszkbe illő szcénákból nem volt hiány a közelmúlt magyar politikai színpadán sem: a lehallgatott lehallgató ugyanaz a szerencsétlen flótás, mint a lelocsolt locsoló a filmburleszk őskorából.

A megrendelők kilétét azonban többnyire homály (vagy legalábbis félhomály) fedi. Olykor éppen a lehallgató személyének fölfedésével burkolják ködbe a megrendelő kilétét. A lehallgató ilyenkor maga lép a nyilvánosság elé, hogy hősileg vagy gyónásszerűen föltárja az „igaz valót” és leleplezze önmagát, ezzel a meghökkentő színrevitellel adva drámai nyomatékot vallomásának és hitelességet a nyilvánosság elé tárt leleplező anyagnak (a lehallgatott beszélgetéseknek). A „tanúságtétel” hitelessége azonban általában csak látszat, amely mögött különféle magánérdekek, állambiztonsági, üzleti vagy politikai célok húzódnak meg.

A magányos(!) lehallgató színre lépésének legvalószínűtlenebb oka éppen az, amit ő nevez annak: önvédelemből, személyes biztonsága érdekében választotta a teljes nyilvánosságot. Úgyszólván belemenekült a nyilvánosságba. Ennél sokkal valószínűbb, hogy bizonyos érdekcsoportok, intézmények, személyek megrendelésére, esetleg fizetség ellenében vagy zsarolás hatására lépett a nyilvánosság elé.

Kivételes esetben az is előfordulhat, hogy kifejezetten világnézeti vagy politikai meggyőződésből, valamilyen „ügy érdekében”, a nyomozás szálait összekuszálandó, „övéit” mentendő tette meg a sorsdöntő lépést. Erről azonban semmit sem tudhatunk, legfeljebb egy újabb leleplezési körben derülhet ki, hogy az önleleplező ennek vagy annak a pártnak, mozgalomnak, összeesküvő csoportnak az aktivistája, híve, bizalmi embere, maga a leleplezés pedig ügyes manőver, provokáció, övéinek szóló figyelmeztetés, félrevezető trükk volt.

A megrendelő elvben éppúgy lehet maga a nyomozó hatóság (mondjuk, ha a nyilvánosságot provokatív céllal használják föl), mint azok, akik ellen nyomoznak (mondjuk, ha az önleleplezés figyelemelterelő vagy félrevezető manőver). De megrendelők lehetnek a konkrét ügyben érintett vagy attól politikai hasznot remélő politikai szereplők is, akiket mondjuk a közzétett lehallgatott beszélgetések kifejezetten kedvező színben tüntetnek fel, és közvetve megvédelmeznek bizonyos politikai vádaktól és sugalmazásoktól (ebben az esetben a leleplező nyilvánosság elé lépésével hitelesített lehallgatások azt a célt szolgálják, hogy a megrendelő politikust vagy politikai pártot meggyőzően leválasszák valamilyen számára kínossá vált jelenségről vagy vele kapcsolatba hozott másik pártról).

A lehallgató „bátor” nyilvánosság elé lépése könnyen elfedheti a lehallgatott beszélgetések hitelességének kérdését, hiszen ma már egy gyermek is játszi könynyedséggel inszcenírozhat lehallgatott beszélgetéseket, kívánság szerinti tartalommal, előre megírt és betanult szövegek „kihangosításával”. Nota bene: azok az állítólagosan lehallgatott beszélgetések, amelyeket a nemrég letartóztatott magyar terrorista csoportba szintén állítólagosan „beépült” vagy „beépített” álösszeesküvő hozott nyilvánosságra a minap, zavarbaejtően papirosízűek, politikailag pedig kínosan tendenciózusak, a felvétel forgatási szituációra, az elhangzó párbeszédek pedig forgatókönyvi dialógusokra emlékeztetnek, azon túlmenően, hogy természetesen a legcsekélyebb bizonyítóerővel sem rendelkeznek. Választási kampány idején különösképpen nem. De hát ki mondta, hogy a cél itt a bizonyítás és nem a közvélemény befolyásolása vagy egyszerűen a szórakoztatás?