A szerény emléktábla szövege a következő:

„AZ 1848. JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS EMLÉKÉRE, AMELYNEK EREDMÉNYEKÉNT 2 203 307 CSALÁD SZABADULT MEG ÉVI 36 779 076 NAPI INGYENROBOTTÓL;

2 203 307 CSALÁDNAK SZŰNT MEG A DÉZSMAKÖTELEZETTSÉGE, AMELY MIATT MINDENKORI ÉVI TERMÉSE 20%-ÁT INGYEN KELLETT MÁSNAK ADNIA;

1 429 779 CSALÁD LETT BELTELEK TULAJDONOSA; 656 251 CSALÁD VÁLT ÖSSZESEN 10 254 100 HOLD FÖLD TULAJDONOSÁVÁ;

582 262 PARASZTCSALÁDFŐ JUTOTT VÁLASZTÓJOGHOZ;

328 102 PARASZTCSALÁD EGY-EGY FÉRFI TAGJA KAPOTT NEMZETŐRI JOGKÉPESSÉGET;

1 538 096 PARASZTCSALÁD LETT A NEMESSÉGGEL EGYENRANGÚ AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS ELŐTT.”

A megjegyezhetetlenül sok szám a modern magyar történelem társadalomtörténeti értékű politikai áttöréséről szól. Arról, hogy 1848. április 11-én V. Ferdinánd magyar király (osztrák császárként I.) szentesítette az utolsó rendi országgyűlés alkotta törvényeket, s ily módon be is rekesztette a diéta működését.

Ismereteim szerint ezen az emléktáblán kívül semmi más nem állít emléket az áprilisi törvényeknek. Igaz ugyan, hogy 1898-ban az akkori kormány nemzeti ünneppé tette április 11-ét (V. tc.), de ez akkor inkább arról szólt, hogy március 15-e ne legyen az. A március 15-tel szemben kijátszani akart április 11. járhatatlan útnak bizonyult. De az sem jó, ha csupán egy – nagyon is dicséretes – emléktábla veszi fel a küzdelmet a nemzeti amnézia folyamatosan burjánzó jelenségével. Úgy vélem tehát, hogy van értelme megemlékezni arról az összességében 31 törvénycikkről, ami törvényesítette és intézményesítette a reformkor majd két évtizedének és persze március 15-nek akkoriban realizálható törekvéseit.

Sokféle módon lehetne felidézni az eseményt. Lehetne jelezni azt, hogy Széchenyi Hitelének 1830-as megjelenése miként terebélyesedett 1848-ra hitelintézeti törvénnyé (XIV. tc.), illetve az ősiség eltörlésének kimondásává (XV. tc.). Lehetne értekezni arról, hogy az önkéntes örökváltság gondolatától miként jutottak el a kötelező örökváltságig, köznyelven a jobbágyfelszabadításig (IX–XIII. tc.). Aztán lehetne arról is szólni, hogy a hagyományosnak tekintett sérelmi, azaz latin kifejezéssel gravaminális politika milyen fázisokon át vált a felelős kormányzat (III. tc.) és a népképviselet (V. tc.) követelésévé. S persze az is felemlegethető lenne, hogy az 1848 előtti időszak politikai perei, illetve a Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap miként járult hozzá a sajtószabadság (XVIII. tc.) honi ideájának kiformálásához.

Aztán lehetne nemzeti dimenzióban is szemlélni az áprilisi törvényeket. Lehetne írni arról, hogy a nyelvújításon, az akadémia megalapításán át miként formálódott a magyar nemzeti gondolat, s miként öltött testet az államegység kívánalma (VI–VII. tc., XXVI–XXVII. tc.). Ugyanebbe a megközelítésbe illene a nemzeti szín törvénybe iktatása (XXI. tc.), s persze a politikailag oly érzékeny nemzeti önrendelkezés gondolata is, amit a törvények szintjén itt részben a nemzeti őrsereg formájában látunk (XXII. tc.).

Lehetne az utókor bölcsességének kritikáját is alkalmazni. El lehetne mondani, hogy a nagy nemzeti buzgalommilyen nemzetiségi érzékenységeket sértett. Miközben előírták az általános közteherviselést (VIII. tc.), eközben politikailag a magyarul tudók sokkal előnyösebb helyzetbe kerültek a magyarul nem beszélőkkel szemben. Meg lehetne emlékezni arról, hogy a vallási egyenlőségből (XX. tc.) az izraeliták kimaradtak. Kritikus megjegyzéseket mondhatnék arról, hogy miközben a jobbágyokat felszabadították, a céheket nem szüntették meg. No és utalhatnék arra, hogy nagyon is kompromisszumosan – mi több: maszatoló módon – szólnak egyfelől az ország önállóságáról, másfelől a birodalmi viszonyrendszerről. S arról is, hogy ebből aztán számtalan probléma adódott.

Mindezek fontos ügyek, fontos szempontok – egy szakmai közösség, a történészek számára. De azoknak, akiknek a XIX. századi magyar história nem hivatás, hanem egyszerűen a nemzeti történelem iránti érdeklődés, vélhetően kevésbé érdekesek.

Az áprilisi törvényekről gondolkozva éppen ezért én most más szempontokra szeretném felhívni a figyelmet.

Az egyik – és szerintem fontos – szempont egy szófordulatban rejtezik. Amikor a magánföldesurak kármentesítéséről, a kiesett jobbágyi szolgáltatások megtérítéséről beszélnek, akkor azt mondják: a kárpótlást – miután csak később lesz erről törvény – „a nemzeti közbecsület véd-paizsa” alá helyezik. Azaz személyes garanciát vállalnak rá, amit a felelős kormányról szóló törvénycikkben a miniszteri felelősségről szólva elvileg is megerősítenek. A törvény szerint feleletre vonhatóak, ha hivatalos minőségben az egyéni szabadságot vagy a tulajdon szentségét sértik, illetve, ha a törvények végrehajtásában mulasztást követnek el (III. tc. 32. paragrafus a, b, c pont.). A törvényi garancia fontos, de nem elégséges. A törvények április 11-i pozsonyi kihirdetésekor a már április 7-én kinevezett kormány jelenlévő tagjai leteszik miniszteri esküjüket. A miniszterelnökkel együtt kilencen vannak. Közülük csak kettőnek nem volt köze a reformkor liberális ellenzékéhez, illetve az általuk vallott nézetekhez. Heten vannak azok, akikről az ország politika iránt érdeklődő közvéleménye tudja, hogy személyes esendőségeik ellenére mélyen elkötelezettek az áprilisi törvényekben is megnyilvánuló politikai eszmeiség mellett. Hitelesek.

A szófordulat nem egyszerűen a reformkor romantikából származó patetizmusáról szól. Még csak arról az érdekszámításról sem, hogy a magánföldesurak osztályos társai kerültek hatalmi helyzetbe. Sokkal inkább arról van szó, hogy ezekről az emberekről el lehet hinni: tudják, mi az, amit nemzeti közbecsületnek lehet hívni, s kellően elvszerűek ahhoz, hogy ehhez tartsák magukat.

Megítélésem szerint tehát a polgári alkotmányosság magyar története a politikai hitelességgel indul.

Megjegyezném, hogy a hitelesség fontossága életük végéig elkísérte az első felelős magyar kormány meghatározó alakjait. Mindegyik a maga módján, a maga sorsán át élte ezt meg. Batthyány végzete az elvfeladás nélküli kivégzése. Széchenyi a megaláztatás helyett az öngyilkosságot választotta. Kossuth meg nem alkuvó emigránsként folytatta életét. Deák a lehetséges magas pozíciót elutasító elvi liberális szerepet választotta, s ebből a hitelességből merítette politikai erejét. Eötvös második minisztersége idején is a következetes szabadelvűség reprezentánsa maradt.

A másik, megítélésem szerint ugyancsak lényeges szempont a törvények fontosságáról szól. Ha ezt mondom, akkor sokan valószínűleg obskurus okoskodásnak láthatják a kijelentést. Inkább tehát – megfelelve a nemzeti emlékezet rögzült világképének – azt mondom: 1848 fontosságáról és erejéről beszélek.

Ez az erő és fontosság abban rejlik, hogy az 1848-as áprilisi törvények – ha töréspontokkal is, kompromisszumosan is – négy elemet össze tudtak zárkóztatni. Egyenrangú részekről van szó, így felsorolásom nem sorrend.

A nemzeti elem adta a foglalatot. Ami pedig kitöltötte, az a politikai és a társadalmi szabadság együttese (főként ez utóbbiról szól a már említett emléktábla szövege). S mindehhez erkölcsi dimenziót adott a hitelesség.

Így együtt a kossuthi „szabad ember a szabad hazában” gondolat vált, válhatott milliók élményévé. Ezért vállalkoztak az emberek – ha a helyzet úgy kívánta – fegyveres harcra. Ezért mitologizálódhatott a magyar kultúrában 1848, ezért lett szimbólumértékű mondat, hogy „nem engedünk a 48-ból”.

Ha a későbbi folyamat fényében nézzük, akkor jól látszik, hogy ebből a négy elemből volt, ami felszámolhatónak tűnt, volt, amihez soha senki nem mert lényegileg hozzányúlni. Az örökváltság, a jobbágyfelszabadítás a maga egészében viszszacsinálhatatlannak bizonyult. A nemzeti tartalmat hol visszaszorították, hol nem. A politikai szabadság elvehető és visszaszerezhető jószág lett. A hitelesség pedig… nehéz megszerezni, könnyű elveszteni. Azóta is sokan, sokszor vesztették el – ha egyáltalán megszerezték. Ami 48-ból kijött, amitől 48-nak ereje, fontossága lett, az ott van az április 11-én szentesített, kihirdetett törvényekben, az akkor hatalmi helyzetbe került politikai elitben.

Megítélésem szerint tehát a polgári alkotmányosság magyar története a különféle, önmagukban is erős tartalmak egymás hatását felerősítő erejével indult. A tartalmak azóta is élnek, politikai kultúránk szerves részei.

Az indulás nemcsak történet, hanem viszonyítási pont is. Megítélhetjük, hogy hol tartunk, honnan hová jutottunk.

A szerző történész

A pozsonyi országgyűlés alsóháza (színezett rézmetszet)