Nemrég vehettük a hírt: az osztrák kormány az EU médiapolitikájával összhangban (egyelőre) évi ötmillió euróval kívánja támogatni a magánkézben lévő médiumok közszolgálati tartalmát. A keretből hírműsorok, riportok, dokumentumfilmek, vitaműsorok és magazinműsorok részesülhetnek. A pályázóknak garantálniuk kell, hogy a műsorban teret kap az osztrák kultúra, abban helyi vagy regionális témákkal foglalkoznak, segítik az oktatást, hozzájárulnak az osztrák és az európai tudat erősítéséhez. Az intézkedés részeként a kormány évi egymillió euróval növeli a közszolgálati médiumok műsortámogatási keretét.

Ezek az összegek a tömegkommunikációs iparban forgó tőkéhez képest szerények, de jelzik, hogy merre látják az újabb kitörési pontot abban az országban, ahol a közszolgálati médiumok hallgatottsága és nézettsége egyébként veri a kereskedelmiekét. Hangsúlyozom: az újabb kitörési pontot. Az osztrákok ugyanis népi kezdeményezésre már 1966-ban megalkották a médiatörvényt, ami az osztrák közszolgálati médiumot, az ORF-et kiszabadította a pártpolitikai és az anyagi függőségből. A tudósítások minősége azért javult, mert kimondták: az ORF-nek nem nézettségi rekordokra van szüksége, hanem az osztrák öntudat központi intézményévé kell válnia. Az osztrák kormány a mostani döntésével mintha azt jelezné: azóta nagyot változott a világ, ideje továbblépni.

Bár a magyar szakértők körében sem ismeretlen az a gondolat, hogy közszolgálati médiumok helyett vagy mellett, a tulajdonformától és a megjelenés helyétől függetlenül, általában kellene támogatni a közszolgálati médiatartalmakat, mi még mindig ugyanabban a médiaistállóban keringünk. Nyilvánosan alig vetődik fel, hogy esetleg ki is lehetne törni belőle. Mondjuk azon a ponton, ahol most az osztrákok próbálkoznak, vagy ami részben ezzel összhangban lévőnek látszik, abba az irányba, amely felé a Nemzeti Média Kerekasztal (NMK) egyik állásfoglalás-tervezete is mutat.

Az NMK tavaly novemberi és decemberi vitaülése többek között a közönség és a média viszonyával foglalkozott. Ennek öszszegzéseként született meg egy nagy vihart kavart állásfoglalás-tervezet. Különösen a minőségi nézettségi, hallgatottsági mutató iránti igény verte ki a biztosítékot. Olyanynyira, hogy már a felvetés is tudománytalannak, vitára alkalmatlannak minősíttetett. A többség ugyanakkor arra az álláspontra helyezkedett, hogy az eddigi gyakorlat kudarca új megközelítéseket követel; szabaddá kell tenni a viták előtt az utat, mert ma már minden csak jobb lehet annál, ami van. Ezzel együtt épp a belső eszmecsere következményeként finomodott az eredeti szöveg, s most, további vitára ösztönözve, a lényege ebben a megfogalmazásban olvasható a szervezet honlapján:

1. A közszolgálati médiumoknak nem a nyereségtermelés a feladatuk, ezért normatív módon kell finanszírozni őket! Emellett általában is át kell gondolni a közszolgálati tartalomfinanszírozás lehetőségeit!

2. Fel kell lépni az ellen, hogy a közszolgálati médiumok teljesítményét, a közszolgálati tartalmak hatását szinte kizárólag a mennyiségi szempontokat tükröző nézettségi, hallgatottsági mutatók alapján ítéljék meg a döntéseket megalapozó elemzők, a médiumokért felelős vezetők, a kormányzati-hatósági tényezők, a kuratóriumi tagok, a közpénzekből finanszírozott szakértők, a médiumokat közvetlenül irányítók!

3. A mennyiségi szempontokat tükröző hallgatottsági és nézettségi mutatók mellett ki kell dolgozni a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvényben ma is helyesen rögzített közszolgálati feladatoknak megfelelő közszolgálati tartalmi minőségi nézettségi, illetve hallgatottsági mutató fogalmát és mérésének módszertanát!

4. Rögzíteni kell, hogy a társadalom mit és milyen feltételek mellett tekint a közérdek szempontjából káros tartalomnak! Ha bizonyítható, hogy egy médium valamely műsorának hallgatottságát és nézettségét káros tartalmakkal növelték, az járjon szankcióval!

A szerző a Nemzeti Média Kerekasztal ügyvivője