A korabeli humanista, sztoikus bölcselet félelme attól, hogy a részérdekekkel szemben alulmarad a közjó, hogy az általános emberi korrupcióval (romlással) szemben a virtus és az alkotmányosság sosem lehet elég erős, szerencsétlenül bizonyítást lelt a középkori magyar állam hanyatlásában és, ha tetszik, az azt követő félezer év válságfolyamatában. Ez a félezer éves válság, amelyet gazdasági értelemben a nyugati fejlődéstől való leszakadás, társadalmi értelemben a feudalizmus megrekedése, politikailag a folyamatos megosztottság és a magyar állam szuverenitásának korlátozott volta jellemez, rendkívül károsan befolyásolta a magyar nemzeti közösség mentalitását.

Az így kialakult, egyszerre szervilis és gőgös (polgáriatlan) gondolkodásmódban, amelyet először a XVIII. századi magyar klasszika fejezett ki, majd meghatározó szellemi élményévé és témájává vált a magyar gondolkodó elitnek, elraktározódott az ötszáz éves „zsákutcás fejlődés” minden kontradiktórius, sok tekintetben máig felfejtetlen összetevője. Annak, hogy a magyar társadalom legfőbb szociológiai élményévé a hosszú évszázadok alatt a széthúzás vált, nem lehetnek kizárólag egyedi, eseti okai.

Nagyon is úgy tűnik, hogy az ötszáz éves hanyatlási folyamat elég hosszú volt ahhoz, hogy az egymásra épülő politikai, gazdasági, kulturális élmények (a valamikori „eseti” okok) kialakítsák azt a mentalitásszerkezetet, ami minden mértékadó társadalomtudományos megközelítés szerint egy nemzet, egy régió, egy tágabb közösség legmakacsabb erőforrása – avagy az erőtlenségének a forrása lehet. És ami alig változtatható.

A társadalmi kohézióra való gyenge készséget talán csak a reformkor esztendeire és a dualizmus két-három évtizedére írta felül valamilyen progresszív, de végül erőtlennek bizonyuló társadalmi erő. Egyébként Magyarország egészen máig annak az uralkodó mentalitásnak a foglya maradt, amit a szervilizmus és a gőg együttmunkálkodása jelölt ki számára, és ami a társadalom olyan vonásaiban nyilvánul meg, mint a szolidaritás (intézményeinek) csaknem teljes hiánya, a bizalmatlanság, a mások meghallgatására és tiszteletére való képtelenség, a jogrenddel és a társadalmi intézményekkel szembeni szkepszis, a befelé fordulás, és még sorolhatnám.

Érdekes, hogy a magyar nemzet s a magyar politikai gondolkodás mennyire képtelen szembenézni múltunk kudarcainak és (ritka) sikereinek okaival. Ahelyett hogy legalább azt elemeztük volna, mitől voltunk viszonylag sikeresek a reformkorban és a dualizmus időszakában, ezeknek csak egy-egy politikailag jövedelmező, tragikusan olcsó aspektusát tüntettük ki, és az egészből leszűrhető tanulságokat kiaknázatlanul hagytuk. Jöttek viszont a „nyugati” receptek, az öntudatos demagógia, a műveletlenség féktelen tobzódása, a hatalmi gátlástalanság és minden olyan mellékterméke a szubjektív akaratnak, aminek semmi köze a közjóhoz és a jól berendezett társadalmak gyakorlatához.

A magyar nemzet mindezek okán tehetségtelennek bizonyult az országépítésben. Az ember tollára óhatatlanul is ezek a reformkori, emelkedett szavak kívánkoznak („országépítés”), mert a jelenkornak nincsenek szavai az összefogott társadalmi teremtésre. A nominalista, posztmodern, piaci miliő eleve nem kedvez a kollektivitás szóba hozásának, mint ahogy a felelősség, a kötelesség, a becsület redukálhatatlan előírásainak és a hagyományos politikai nyelv magától értetődő műszavainak sem.

A magyar politikai társadalom válsága a XX. század végén sajnálatosan egybeesett a klasszikus európai politikai fogalomtár eme kiüresedésével, ami maga is következmény, jelesül a liberális demokrácia és a globális világrend szembefordulásáé. Ezek az „eseti okok” természetesen ugyanúgy feldolgozatlanok maradtak Magyarországon, mint megannyi korábban. Ennek tudható be, hogy ma úgy beszélünk Magyarország súlyos válságának gyógymódjairól (a válság súlyát bőven alulértékelve), mintha a megoldás egyedül a megfelelő (messianisztikus) politikai akarat függvénye volna. Nem – ehhez legalábbis közmegegyezésre van szükség.

A probléma sürgető. A globális világrend szembefordult a liberális demokrácia hagyományával, az utóbbi folyamatosan veszít a piaci versenyképességéből. Európa súlya néhány évtized múlva a jelenleginek talán már csak a fele lesz a világgazdaságban, ami nem erősíti se az európai társadalmak kohézióját, se a hagyományos nyugati politikai értékeket.

Egyelőre nem látszik kiút a bürokratikus, innovációs képességét vesztett, civódó európai jelenből, és ez nem kedvez Magyarországnak sem. Miközben képtelenek vagyunk tanulni és összefogni, célokat kitűzni és nem szem elől téveszteni őket, elég bátrak sem vagyunk ahhoz, hogy új horizontokat kutassunk a radikálisan megváltozó globális környezetben. Alapvető ügyekben kell dönteni, ami jóval több, mint a politikaihatalom-gyakorlók kiválasztása.

Ma Magyarország semmilyen komolyan vehető versenyelőnnyel nem rendelkezik, ami miatt bárkinek itt kellene befektetnie. Az állami vezetők ritka felelőtlenséggel tékozoltak el húsz évet az egymást követő generációk életéből, és továbbra is olyan síkon folytatják politikai küzdelmeiket, amely sehol sem találkozik az ország érdekeivel. Se frazeológiájában, se érvkészletében, se problémaérzékenységében, se mentalitásában nem érintkezik a valósággal. Az ország már most a bénult, magatehetetlen beteg állapotában van – és amilyen gyors ütemben fordulnak ellenünk a globális tendenciák, úgy közelít ez a beteg a komatikus állapothoz.

Az országot nagyon gyorsan stabilizálni kell, és ennek megvannak az államháztartási, jogi, mentalitásbeli és stratégiai vetületei. Ha az állapotunkat összevetjük a globális trendekkel, az ember nem lehet eléggé megilletődött a problémahalmaz láttán. Na, ez az a megilletődöttség, amit sehol se látni. Az egykori feladatba Széchenyi beleőrült. Miért, hogy ma nem az őrület a politikusok végállomása? Honnan ez a nyugalom?

A szerző filozófus