Tegyen meg értünk az állam a lehető legtöbbet. Oldjon meg mindent, amit csak tud. Ez az antiliberális, etatista credo.

Azt bízzuk az államra, amit muszáj. Tegyen meg magáért és társaiért a polgár, amit csak tud. Ez a liberális credo.

Minél többet tesz, tehet magáért, annál szabadabb, függetlenebb a polgár. Annál szabadabban élhet, szólhat, hathat, dolgozhat, alkothat és szenvedhet. Annál kevésbé szorul rá a hatalomra, s annál több a felelőssége, a gondja, annál kevésbé védett.

Időben, térben változik, és sohasem egyértelmű, mit muszáj az államra bízni. Ezért a liberalizmus is változik, irányzatokra bomlik, vitákkal van tele. De a kiindulópont változatlan. Muszáj-e X. objektumot, vagy szolgáltatást privatizálni? Ez egy antiliberális kérdés. Muszáj-e X. objektumot vagy szolgáltatást állami kézben tartani? Ez egy liberális kérdés. A különbség alapvető, akkor is, ha a válasz nemritkán ugyanarra az eredményre vezet.

A komoly liberálist a hígtól, a komoly etatistát a hígtól az különbözteti meg, hogy számot vet és számot ad mindarról a hátrányról, értékvesztésről, amivel az ő meggyőződése jár. Nem amellett érvel, hogy ezek nem léteznek, hanem amellett, hogy a veszteséggel szemben álló előnyök és értékek súlyosabbak.

A magyar politikai közbeszédből nem a liberális gondolat hiányzik, hanem a komolyság. Híg változatban minden megvan. Komoly változatban semmi. A komoly változat nem elitista, hanem realista. Több millió komoly, realista háziférfi és családfőnő vet össze naponta előnyöket és hátrányokat, töpreng, melyik ujját harapja meg, tudván, hogy harapni muszáj, mert ilyen az élet.

Csak a politikai közéletből hiányzik ez a tudás. Kiölte belőle a felhígult, üres és könnyű ellenzékiség, mely minden tétovázás és megfontolás nélkül, minden ujj nevében megszakítás, mérték és artikuláció nélkül üvölt sok éve, s tovább ölte az üvöltéstől megrémült kormánypárti konglomerátum, melynek liberális és etatista elemeit amúgy is csak felhígítva lehet összevegyíteni.

Ha a kedves olvasónak úgy rémlik, lát ő azért a kampány frontvonalában egy komoly férfiút, aki az árral szembeúszva még most a kampányban is következetesen beszámol róla, kinek mennyire fájna az ő terápiája, akkor nem káprázik a szeme. Valóban, Bokros Lajos ilyen, s a komoly szavak sokkal nagyobb eséllyel jutnának be az Országgyűlésbe, ha ő ott jelen lenne, mint ha nem. Ahhoz azonban, hogy a liberális szavazó hozzásegítse őt a parlamenti jelenléthez (ha a listaállítások után lesz rá módja egyáltalán), túl kell tennie magát azon, hogy a komoly férfiú mögött igen komolytalan párt áll, melybe nézeteire való tekintet nélkül mindenkit fölvesznek, aki arra jár, s amelyből a törvényekre való tekintet nélkül mindenkit kirúgnak, aki ellenáll. S ha ezen túltette magát, akkor még mindig ott van a Bokros által pártolt szociális kártya, ami az etatista gondolkodásmód emblémája.

A kedves liberális választó majd eldönti, melyik ténynek mekkora súlyt ad. Én csak azzal biztathatom: minden nappal közelebb kerülünk a 2014-es választásokhoz.