Őszödön innen
Mindjárt a bevezetésben olyan állítást tartalmaz, amelyhez hasonlót eddig a vezető politikusok közül Orbán Viktortól és Szili Katalintól hallhattunk: „nemcsak a nemzetközi gazdaság ingott meg, de az elmúlt évtizedekben uralkodó gazdasági megfontolások is: a zabolátlan piacba vetett hit, a mértéktelen fogyasztás mítosza, a határtalan növekedés hajszolása. És megroppantak az ezekre épült politikai konstrukciók is: a neoliberális, neokonzervatív gazdaságpolitika csődje az, ami történt”.
Ezzel nemcsak az a baj, hogy nem igaz, hiszen a „zabolátlan” piacban legalább nyolcvan éve nem hisz már senki, akinek a gazdaságpolitikára befolyása van, a csőd közelébe pedig nem a neoliberális felfogás, hanem az azzal kifejezetten ellentétes felelőtlen kormányzati magatartás vitte mind az amerikai és annak nyomán a nemzetközi pénzügyi rendszert, mind a magyar államháztartást.
A fő baj ezzel a mondattal az, hogy radikális fordulatot ígér a szocialista párt politikájában, az eddig Szilitől és a „társadalompolitikai tagozattól” ismert antikapitalista eszmevilág hivatalossá válását, amivel a párt nyilvánvalóan búcsút mondana annak a progresszív reformiránynak, ami kormányzati szerepvállalását többé-kevésbé jellemezte 1994–98-ban is és 2002 óta is. Később szerencsére csak elvétve kerül elő ilyesmi, például a Tobinadóra vonatkozó, a Baloldali Tömörülés részéről már felvetett komolytalan kezdeményezés felmelegítésében. (A Tobin-adó üzenete, hogy a nemzetközi tőkemozgás valami rossz, és ezért különadóval szankcionálandó dolog. Ezt aligha érdemes átvenni olyan országban, amely a nemzetközi tőkemozgások haszonélvezője.) A program további részében azután nem ez a harcos antikapitalizmus a reformirány alternatívája, hanem valami más.
A szocialista párt nyolc éve van kormányon. Egy kormányon lévő párt választási kampánya rendszerint arról szól, amit a kormány a kormányzás során tett, s amire büszke. A Fidesz például nyolc éve sikeresként hivatkozik 1998 és 2002 közötti kormányzására. A szocialisták választási programja ezzel szemben sajátos módon viszonyul a nyolcéves kormányzáshoz.
Bemutatja – joggal – azt a fejlődést, amelyet az ország ezekben az években a gazdasági növekedésben, az életszínvonal emelkedésében, az oktatás, az egészségügy fejlesztésében, autópálya-építésben elért. Százalékokat, kilométereket hangsúlyoz, korrekt számokat. Elbüszkélkedik továbbá – szintén joggal – az elmúlt másfél év gazdasági válságkezelésének sikerével. Meg is tapsolták a kampánynyitón Bajnai Gordont, amikor Mesterházy Attila köszönetet mondott neki.
Más nevet azonban nem említett. Következetesen megkerülte a kérdést, hogy mit gondol a nyolcéves időszak első közel hét évének politikájáról, kiváltképp pedig a gyurcsányi reformtörekvésekről. Szocialista politikusok újra helyénvalónak minősítik a 2002-ben elkezdett, nyakló nélkül költekező politikát, és azt – mint annak idején – egyfajta szociális igazságtételként jellemzi, aminek forrásait úgymond ki lehetett volna utólag gazdálkodni. (Tudjuk, hogy nem lehetett, és azt is, hogy a minden közalkalmazottat, minden nyugdíjast stb. kedvezményező ugrásszerű jövedelemnövelés nem alkalmas szociá lis korrekcióra.)
A nehézségeket, a leküzdésükhöz szükséges megszorításokat csak a nemzetközi válságnak tulajdonítják. E nyilatkozatokban látványosan szembefordulnak azzal a gazdaságpolitikai önkritikával, amelyet Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédben és a 2006-os parlamenti programbeszédben, majd még egyértelműbben kongresszusi lemondó beszédében fogalmazott meg („elhibázott gazdaságpolitikát folytattunk”). Visszatérnek tehát az őszödi fordulatot megelőző állásponthoz.
Nem a kampányban van itt az ideje, hogy a hibáinkról beszéljünk, gondolhatják a szocialisták. Csakhogy nemcsak a múlt megítélésében tértek vissza az Őszöd előtti szocialista politikához. Ha elolvassuk a programot, abban, akárcsak a nyolc évre szóló visszatekintésben, százalékokat, kilométereket találunk. Arra vonatkozó „vállalásokat”, hogy mennyivel növekednének a bérek, hogy – a Fidesz szándékával szemben – növekedne a nyugdíjak reálértéke, hogy miképpen épülne tovább az ország, ha kormányon maradhatnának. Abból indulnak ki, hogy a Bajnai-kormány stabilizációs lépései nyomán 2010 második felétől kezdve ismét beindul a gazdasági növekedés, aminek pótlólagos hozamát mintegy kétezer milliárd forintra becsülik, és ezt a többletet „költik el” a választási programban.
Minden kicsit jobb lesz, ha kormányon maradnak, és – látványosan szakítva nemcsak Gyurcsány, de Bajnai Gordon törekvéseivel is – visszatérnek egyes kiválasztott fogyasztási tételek ingyenességgel vagy adómentességgel történő támogatásához is, például visszaállítanák a melegétel-utalványok teljes adómentességét kiterjesztenék a cafeteria rendszert vagy az ingyenes iskolai étkezést. Már több hónapja mondják a szocia listák, hogy a sikeres válságkezelés után immár a válság utáni időszak következik, és annak céljait tárhatják a választók elé.
Alighanem úgy gondolják, hogy mindazt a kellemetlenséget, amivel a 2006-ban kezdődő ciklusban, a második Gyurcsány-kormány, majd a Bajnai-kormány idején szembe kellett nézniük, csak a 2006 tavaszára kialakult pénzügyi feszültségek elhárítása, majd a 2008-ban ránk tört nemzetközi válság kezelése tette szükségessé, és ha ezen túljutottunk – és feltételezéseik szerint túljutottunk –, további hasonló kellemetlenségektől az országnak nem kell tartania.
Ismét olyan módon lehetne kormányozni, ahogy annak 2002-ben nekiláttak: mindenkinek valami többletet adni, mégpedig anélkül, hogy az ország működésében, intézményeink szerveződésében, a gazdálkodás hatékonyságának és versenyképességének ösztönzésében bármiféle, különféle érdekeket sértő változásra szükség lenne. Minden korábbi „vívmány” megvédhető és megvédendő. Érdemi részé ben ugyan a választási program nem veszi át a harcos antikapitalizmust, de a reformiránnyal így is szakít, és leginkább a 2002-es „jóléti rendszerváltás” egyfajta takarékváltozataként értelmezhető.
Márpedig az olyan típusú, a megszorításokon túlmutató reformokra, mint amilyenekkel a második Gyurcsány-kormány Őszöd szellemében 2006 júniusától próbálkozott, nem kevésbé van szüksége az országnak, mint akkor, hanem még inkább. A nemzetközi pénzügyi válságon ugyan lassan túljut a világ, de a szakértők között konszenzus van abban, hogy a korábbi könnyebb nemzetközi gazdasági környezet nem tér vissza. Az eddiginél is élesebb világpiaci verseny várható, s fokozottan érvényes lesz az, amit a kétezres évtized közepén már jól érzékelhettük, nevezetesen, hogy az államilag szervezett rendszerek eddigi, kevéssé hatékony és ugyanakkor sok ponton igazságtalan működése nem tartható fenn.
Emellett az üzleti szektorban is még erőteljesebb szerkezeti átalakulásra kell készülnünk, amelynek során óhatatlanul erősödik majd a szelekció, nem lesz kevesebb a vállalati csőd, erős marad a változtatási kényszer. A választási program ezzel nem számol. Nemcsak a múltat, de a jövőt illetően is hátat fordít a reformpolitikának.
Jó lenne, ha a gondolatmenetet azzal folytathatnám: ne az ilyen programmal fellépő pártra szavazzunk, hanem következetes reformpolitikát képviselő politikai erőre. Közel két évtizeden át az SZDSZ volt ilyen párt, de az SZDSZ nem képes elindulni a választáson. Ott van a választékban Bokros Lajos gazdaságpolitikai programja, csakhogy az MDF kétes közelmúltja, belső megosztottsága miatt nem tudni, áll-e mögötte reálisan számításba vehető politikai erő. (Azokat a szerencsétlen kísérő mozzanatokat, amelyek Bokros programját az MDF-es környezetben feleslegesen megterhelik, mint például a szociális kártya vagy a családi pótlék sajátos államosítása, terjedelmi okból most félreteszem.)
Így a reformok szükségességéről meggyőződött választó két megoldás közül választhat. Választhatja a Bokros programját felvállaló MDF-et, még ha arról sokszor nem is tudható, hogy mit képviselne az új Országgyűlésben. És választhatja a nagy bukás fenyegetésétől látványosan megriadt MSZP-t, amely most újra paternalista retorikával próbálkozik. Az MSZP mögött ugyanakkor ott van a Horn-kormány, a Gyurcsány-kormány és a Bajnai-kormány reformteljesítménye. Nagyobb részt ezeknek a – szabad demokratákkal közös – kormányoknak köszönhetjük a magyarországi privatizációt, a külföldi tőke nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő jelenlétét, a nyugdíjreformot, a felsőoktatás reformját és az egészségügyi reform megvalósult fontos elemeit.
A 2002–2006-os ciklusban elkövetett súlyos konjunktúrapolitikai hibák – amelyek következményeit mindmáig nem sikerült kiheverni – nem feledtethetik, hogy a magyar gazdaság korszerűsödése, exportképessége éppen ezeknek a reformoknak köszönhető. Tévednek a szocialisták, amikor feledtetni próbálják ezt a hagyományt ahelyett, hogy büszkék lennének rá, mi viszont emlékezhetünk rá.
Már csak azért is, mert bizonyos értelemben jelen van ez a hagyomány a választási programszövegben is. Míg Orbán Viktor retorikájában minduntalan visszatér az avítt, a két háború közötti évekre emlékeztető gazdasági nacionalizmus – lásd: „A magyar gazdaságnak magyar lábakon kell állnia” – és az államba vetett idejétmúlt hit, s vannak ilyen elemek az LMP üzeneteiben is, a szocialisták (és persze az MDF) programjában nincsenek. Márpedig a növekedés és az egyensúly viszonyának felelős kezelése mellett ez a gazdaságpolitika másik alapkérdése.
A program a korábban idézett antikapitalista frázist átveszi ugyan az MSZP belső balos ellenzékétől, de az állam tulajdonosi szerepvállalásának dicséretét és a külföldi tőkével szembeni ellenérzéseket szerencsére nem. Nem lehet túlbecsülni ennek jelentőségét ma, amikor a Fidesz – mely korábban, versenytárs nélkül is messzemenően élt az effajta retorikával – multiellenességben és antikapitalizmusban próbál a Jobbikkal lépést tartani.
Ezért azután az MSZP még ezzel a reformgondolkodástól megtisztított választási programmal is olyan párt, amely nyitott maradt a modern, felelős gazdaságpolitikára, s amelyre ezért a mai helyzetben jobb híján szavazni lehet. Megerősít ebben, hogy a szocialisták döntöttek a liberálisokkal együtt a sorkötelezettség megszüntetéséről, a kábítószer-fogyasztás új szabályozásáról, a bejegyzett élettársi kapcsolatról vagy az új Ptk-ról, és a szomszédokkal folytatott hidegháború helyett a megbékélést képviselik. A felvilágosult jogkiterjesztő és modernizációs politikának az MSZP minden szintjén számottevő (ha nem is mindig többségi) támogatottsága van. Ezért is lehet rá szavazni.
Nem szavazni viszont ezen a választáson, ahol húszéves szabadságunk a tét, nem lehet!
A szerző közgazdász
