A lap szalagcíme kijelentő módban tartalmazza az általam kérdőjelesként feltüntetett állítást (Danó Anna: Nem a több pénz gyógyít). Ennek igazolására egy ismert közgazdászt idéz. Kaló Zoltán szerint: „A szakemberek azt állítják: csak szegény országokban lehet látványos eredményeket elérni nagyobb GDP-arányos egészségügyi költéssel. Az tény, hogy a hazai rendszer kapacitásainak működtetéséhez kevés a jelenlegi forrás, ezért vagy forrásbővítésre, vagy racionalizálásra lesz szükség.” Ő ez utóbbit támogatja.

Orvosként és szakmapolitikusként nem kívánok vitát nyitni arról, vajon hazánk szegény országnak tekintendő-e, mivel az viszonyítás kérdése, de azon országokhoz képest, amelyekhez hivatalosan és a lakosság elvárásai szerint is hasonlítjuk magunkat, feltétlenül szegények vagyunk.

Tény, hogy az elmúlt évtizedben az egymást váltó kormányok ahelyett, hogy emberközpontú egészségpolitikát alkotva alapelveket és azokra épülő célokat deklaráltak volna, majd ezek eléréséhez szükséges ellátó szerkezet kialakítására törekedve határozták volna meg a szükséges forrásokat, aktuális gazdasági és pártpolitikai kényszerektől – hogy ne mondjam, érdekektől – vezérelve kerestek hivatkozásokat a szinte folyamatos forráskivonásra, az egészségügyi közellátásban keletkező egyre nagyobb hiányokat pedig a racionalizálás, a hatékonnyá tétel mára teljesen kiüresedett jelszavaival próbálták kitömni.

A demagógia tévútjára vezet egészséggazdaságtani kutatásokkal takarózni, miközben az egészségügyben, pontosabban a gyógyításban dolgozó szakemberek százezret meghaladó hada jövedelmi viszonyait tekintve a sor végén kullog, és ezért – egzisztenciálisan ellehetetlenülve – mind nagyobb tömegben menekül a pályáról, utánpótlás pedig nincs, vagy rendkívül elégtelen. A kórházak egyre nagyobb része a gyógyítást alapvetően veszélyeztető szakemberhiánnyal küzd, a kezdő orvosok meg azért nem tudnak a rendszerbe belépni, mert ugyanezen gyógyintézetek a katasztrofális pénzszűke miatt nem tudják alkalmazni őket.

A mentők kocsiparkja lassan ismét nullára íródik, több száz új gépjármű azonnali beszerzésére volna szükség, ám erre pénz még a tervekben sem szerepel. Egyes helyeken pályázati pénzekből a hiányzó egészségpolitika hiányzó céljaihoz nem feltétlenül illeszkedő megaprojektekre milliárdokat költenek (vajon ki fog az új, vagy bővített intézményekben dolgozni?), de mindennapi eszközökre, műszerekre nincs pénz, és az amortizáció – ez a közgazdaságtudomány botránya! – az egészségügyben még mindig ismeretlen fogalom. Előre deklarálták, hogy 2010-ben hány beteg gyógyítására hajlandó a költségvetés pénzt áldozni, nem törődve azzal, hogy a megbetegedések rövid távon nem tervezhetők, különösen nem a hazai rendkívül rossz népegészségügyi helyzetben.

Belegondolni is rossz, mi történne, ha leszállna a jó tündér, és valóban működő betegségmegelőző, betegségfelderítő programok indulnának be. Csak szorongva gyanítható, mennyi új magas vérnyomásos, cukorbeteg, idejében felfedezett daganat stb. azonnali kezelésére lenne jogos igény és sürgős szükség.

Vajon miből? Ezt is racionalizálással óhajtják megoldani? Vagy netán orvos és korszerű eszköz, valamint infrastruktúra is szükségeltetne hozzá? Mindehhez pedig jelentősen növelendő és persze racionálisan és korrupciómentesen használandó pénzre, ha tetszik, jóval magasabb GDP-részesedésre volna szükség. Ne feledjük, stratégiai ügyről van szó! Magyarország jövője, teljesítőképessége, versenyképessége szempontjából elsőrendű kérdés a kellő számban rendelkezésre álló egészséges, kiművelt emberfő. A világ vezető szaktekintélyei ma egyértelműen úgy nyilatkoznak, hogy az út a válságból való kilábaláshoz, a felemelkedéshez a humánszférába – az egészségügybe és az oktatásba – történő jelentős befektetésen keresztül vezet.

Ezeket a rendkívül súlyos és kényes kérdéseket kell végiggondolniuk azoknak a kormányzásra készülő, illetve kampányoló politikai erőknek, melyeknek a nevében a vitatott cikk melléklete gyanánt néhány egészségpolitikus nyilatkozik. Rövid állításaikat olvasva halkan csak annyit mondhatok, nem ártana, ha ők is komolyan vennék a szakma folyamatos jajkiáltásait.

A szerző a magyar orvosi Kamara elnöke