Innen nézve a liberális-szocialista oktatási kormányzat határozata, amely tiltja az alsó tagozatban a buktatást, valóban nevetséges. Adott egy gyerek, aki nem tanulta meg a tananyagot, ráadásul – tudatlan, figyelmetlen, netán fegyelmezetlen lévén – akadályozza is a többiek okulását. „A mi időnkben” e probléma megoldásának megvolt a maga rendje: a nem teljesítő nebuló megbukott, osztályismétlőként üldögélt a leghátsó padban, de mit sem okosodott persze, hiába a sok ismétlés. Egy idő után rendszerint ki is maradt az iskolából. Nem nagyon bánkódott utána senki.

Nem csoda hát, hogy a jelen választási kampányban a közoktatás temérdek megoldásra váró, égetően fontos kérdése közül a konzervatív ellenzék éppen ezt jelölte ki vezértémául. Egyrészt mindenki számára érthető, másrészt igen könnyű világos üzenetté alakítani. Elég csak pattogó pedellushangon azt ismételgetni, hogy „vissza fogjuk állítani a buktatás lehetőségét”, és máris mindenki ugyanarra gondol. Hogy a tanárok visszakapják végre az elvesztett varázspálcát, melynek suhintására rend lesz az iskolában és fegyelem, s aki nem teljesít eléggé, netán más normákhoz tanult igazodni odahaza, attól rövid úton meg lehet szabadulni.

Habár aligha lehet kétségünk afelől, hogy ez egy olyan választási ígéret, amit garantáltan valóra váltanak, ha tehetik, nem árt még egyszer leszögezni: a buktatás tilalma sosem volt önös cél, csupán egy azon eszközök sorában, amelyek együtt segíthettek a valóban alapozó szerepű, a felzárkóztatást is elvégezni képes közoktatás megteremtésében.

Mindazok a lépések, amelyeken akár élcelődni is lehet – a szöveges értékelés bevezetése, a kisdiák által cipelendő táska súlyának vagy épp a tankönyvbeli mondatok hosszának meghatározása –, egyazon rendszerbe illeszkedve azt célozták, hogy a hozott hátrányoktól lebéklyózottak esélyeit az iskola valamelyest képes legyen javítani. Vagy (legyünk reálisak) legalább ne rontsa oly könnyen tovább.

Mert nehéz volna tagadni, hogy a buktatás a magyar iskolában, több politikai rendszer hosszú évtizedei alatt a problémamegoldás helyett a gondtól való megszabadulás eszközévé vált. Az eredeti szándék szerint ugyan időt ad a bukottnak a felzárkózásra, valójában épp ezt az időt szabja rendkívül szűkre. Hiszen ha valakit egyszerűen hátra lehet hagyni, ki lehet szorítani az úgy-ahogy megszokott közösségből, papírt lehet adni neki arról, hogy nem létezik megfelelő pedagógiai eszköz az ő tudással való felvértezésére, akkor ezt az épp csak megindult iskolai karriert már soha többé nem lehet sikeressé fordítani.

Mert varázspálca csak a mesében, újraindító gomb pedig kizárólag a számítógépen van.