Békéscsaba városa ugyanis részt vett Kőbányán az Utazás 2010 című turisztikai kiállításon, amelyen a pavilonjukat – stílszerűen és a Magyar Köztársaság jelenlegi állapotát illusztrálandó – kolbászból készült kerítéssel vették körül. Amit aztán a kiállítás végén el akartak árverezni, erre azonban már nem kerülhetett sor, tudniillik bombariadó miatt a rendőrség kiürítette a területet és mindenkit hazazavart, az árverés elmaradt, az önkormányzat pedig, hogy rá ne száradjon a kolbász, úgy döntött, hogy inkább adakozni fog.

A nyájas olvasó, akinek volt szerencséje az elmúlt húsz esztendőben a szükségesnél is mélyebben és intenzívebben szocializálódnia, valószínűleg egyáltalán nem lepődne meg, ha a további hírek arról szólnának, hogy a hatóságok megtalálták a bombával fenyegető ismeretlen telefonálókat, a szálak Békéscsabára vezettek, a szociális otthonokba.

Ha ez így volna, a nyájas olvasó nyilván fellélegezne, hogy végre. Nem feltétlen azért, mert mindig megnyugtató, ha a bombával fenyegető, beilleszkedni képtelen embertársainkat elfogja a rendőrség, hanem mert íme, egy egyértelmű jel arra nézvést, hogy a leszakadó rétegek kezükbe vették a sorsuk irányítását. Ráadásul nem úgy, ahogyan az ma szokás, tehát hogy odamentek, jól pofán vágták és elvették, hanem finoman, ravaszul, több lépéssel előre gondolkodva, taktikusan. Majdnem azt írtam: Robin Hoodosan.

Ám épp a csabai kolbászos hír délelőttjén jelentették a hírügynökségek, hogy könyv jelent meg Angliában Robin Hoodról, amelyben a szerző elemzésekkel bizonyítja, hogy a sherwoodi erdő királya, a szegények oltalmazója valójában uzsorás volt. A gazdagokat ugyan kirabolta, de már a rászorulóknak súlyos kamatra kölcsönzött, s amint az egy korabeli tényfeltáró balladából kiderült, Little Johnnal oly hitelkihelyezéseket végeztek, s akkora összegeket mozgattak gátlástalanul, hogy az egykori Postabanktól a mai OTP-ig a pénzintézeteink segélyező egyesületeknek tűnnek fel hozzájuk képest; ha Robin Hood kicsit javítana a ruházatán, és hajlandó volna műszálas öltönybe bújni, továbbá egy fokkal agresszívabb és surmóbb lenne, észrevétlenül olvadhatna be a magyar társadalom elitjébe.

Ami azért a szociális otthon lakóinak a szempontjából elég nagy baj. Mert ez annyit tesz, hogy ha a botjukat eldobva nem állnak a sarkukra, megnézhetik magukat, hiszen más nem szerez nekik kolbászt. Nézzük meg: öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtt kampányidőben, épp ilyentájt már egymást érték a hírek kortescsalásokról, megvásárolt szavazatokról.

Volt, hogy a szocik, a fiatal, a szabad vagy épp a magyar demokraták egész falvak szavazatát vásárolták meg máj- és babkonzervvel, cukorral, liszttel, étkezési utalvánnyal, ágyneművel, takaróval, valamint számomra máig érthetetlen módon több száz tonna kulcstartóval, az az időszak maga volt az eldorádó, tudniillik csaltak ugyan, de legalább adtak valamit. Most nem adnak semmit, még egy amúgy teljesen használhatatlan műszálas és garantáltan víztaszító törülközőt sem pártlogóval ellátva, mondhatni, elérkezett az idő, amikor megvásárolni már leginkább egymást vásárolják meg Nottingham urai.

Midőn tehát ebéd után elcsendesedik az otthon, s a személyzet cigarettázni indul az udvarra, a lakók a telefonhoz lépnek, és suttogó, de határozott hangon közlik a tényállást; pár nap, s a húsüzem teherautója farol be az udvarra; lám, szép tud lenni az élet, ha a sarkunkra állunk.