Az Országgyűlés elfogadta a holokauszttagadás büntethetőségét. Akár 3 évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető lenne a törvénymódosítás szerint, aki ilyet tesz. Ám ez a módosítás ezer jogi sebből vérzik. A Társaság a Szabadságjogokért biztosan az Alkotmánybírósághoz fordul, ha a köztársasági elnök egyáltalán aláírja a törvényt. A holokauszttagadás büntethetőségének sikere tehát kétes. A kérdés jogi vonatkozásaival itt nem kívánok foglalkozni. Sokkal fontosabbnak tartom a Holokauszt-tagadás büntethetősége körül kialakult politikai vitát, a kérdésről kialakult „diskurzust”. Mert tankönyvi példáját adja annak, ahogy egy társadalom nem hajlandó, nem képes a múltjával szembenézni, így képtelen arra az alkotmányos-demokratikus konszenzusra is, ami nélkül egy jól működő, sikeres ország elképzelhetetlen.

A MSZP és a Fidesz vitája adja a diskurzus fősodrát. Ez a vita a magyar társadalom múlthoz való viszonyának mintáit is bemutatja.

A vita első szintje tisztán aktuálpolitikai. A szocialisták a puccsszerűen, sebtében megalkotott és elfogadott törvényt a kampánycélokon kívül arra is használják (ahogy az Gyurcsány Ferenc blogjában tökéletesen megjelenik), hogy a szavazáson tartózkodó Fideszt ismét összemossák a szélsőjobboldallal. A Fidesz pedig, mivel a szocialisták nem támogatták módosító indítványukat, ami a kommunizmus bűneinek tagadását is büntethetővé tette volna, ismét alkalmat talált arra, hogy az MSZP-t posztkommunista pártként tüntesse fel. Ezzel el is jutottunk a vitapartnerek történelemszemléletének lényegi és közös vonásához: az 1945 előtti bűnök jobboldali bűnök, az 1945 és 1990 között elkövetettek pedig baloldaliak. A két nagy politikai tábor és az azokat megjelenítő pártok a nemzeti tragédiákat fegyverként szegezik egymásnak. Mindenkinek megvannak a szégyellt, tagadott, relativizált „saját” bűnei és jobban fájó „saját” szenvedései. Ez a beállítás végső soron egy célt szolgál: a másiknak nemzetből való kirekesztését (a jobboldali verzióban), illetve a demokraták közül kirekesztését (a baloldali verzióban). Amiben azonban teljes az egyetértés: a bűnöket mindig egy kis, a magyar nemzettel szemben álló, azon erőszakkal uralkodó csoport követte el egy idegen hatalommal együtt és/vagy annak nyomására. Ez természetesen nem akadályozza meg a politikai ellenfeleket abban, hogy egymást ezen „hatalombitorló”, politikai bűnözőkből álló csoportok örököseinek állítsák be, vagy legalábbis ezen örökösökkel való összejátszással vádolják egymást.

Ez a séma a velejéig hazug. A magyarországi autoriter és totalitárius rendszerek által elkövetett bűnök nem valami aktuálpolitikai adok-kapok részei, egyik sem írható le a „mi és ők” viszonyával. A tettesek minden esetben, az áldozatok a legtöbb esetben és túlnyomó többségben magyarok voltak. Sajnos sok állami bűncselekmény a közvélemény támogatása vagy közönye, több esetben szégyenteljes, helyeslő és az áldozatok vagyonát kisajátító, haszonleső magatartás mellett ment végbe.

De miért is fontos, hogy legalább minimális konszenzusra jussunk a múltunkkal kapcsolatban, hogy ne mentegessük magunkat, hanem szembe tudjunk nézni történelmünk legsötétebb fejezeteivel is? Bibó István az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában kijelenti, hogy a politikában hazudni nem lehet. Lehet itt-ott hazugságokat mondani, de hazugságra politikát, programot építeni nem lehet. Az ilyen politikai építmény végül összedől, de előbb mindent és mindenkit megmérgez, minden fejlődés akadálya lesz.

A múltról szóló politikai viták valójában mindig a jelenről szólnak. Látjuk, hogy a holokauszttagadás büntethetőségének és a kommunizmus bűneinek apropóján az MSZP és a Fidesz egymás szalonképességét, demokrataságát, „nemzetiességét” kérdőjelezi meg. A két politikai tábor nem tekinti egymást egy közös egész részének, a másikat a közösséget fenyegető legnagyobb veszélynek állítja be. A múltunk bizonyos kitüntetett eseményeivel kapcsolatos konszenzus hiánya így válik a jelenbéli problémák megoldásának egyik legfőbb akadályává. Másrészt, ha a múlttal kapcsolatban hamis sémákban gondolkodunk, eltolunk magunktól minden felelősséget, akkor mai lehetőségeink, problémáink, a világban elfoglalt helyünk felismerésére, s így valós megoldások, fenntarható fejlődési utak megtalálására is képtelenek vagyunk. Saját és hozzátartozói, barátai életével kapcsolatban mindenki könnyen belátja, hogy az öncsalás, a hamis kiindulópontra felépített életstratégia végül mindent maga alá temet, aminek keserűség, összeomlás, magány, gyakran tragédia a vége. Egy közösség esetében sincs ez másként, sőt sokszorosan így van.

Tudom, hogy sokan örülnek ennek a törvénynek. Sokan elviselhetetlennek tartják, ami a nyilvánosság sajnos már nem is olyan kis szeletében folyik. Joggal félnek az ország harmadik pártjává váló szélsőjobboldali, félkatonai szervezetet fenntartó Jobbiktól. Mégis azt kell a számukra mondanom, ha életbe is lép az új törvény, lényegi változást nem hoz. Nem lesz kevesebb a gyűlöletbeszéd, nem lesz népszerűtlenebb a Jobbik. A múltunkkal való szembenézést, ha úgy tetszik, egy nagy nemzeti párbeszédet, a soksok ezt feldolgozó, fel- és megrázó tanórát, fi lmet, könyvet, színdarabot, családi beszélgetést, egyáltalán a rákérdezést, az összefüggések felismerését és a következtetések levonásának keserves munkáját – vagyis a felnőtt európai nemzetté válás folyamatát – nem lehet ugyanis megspórolni. Nemhogy egy rosszat, de még egy jogilag kifogástalan törvényt sem lehet ezek helyébe állítani.

A szerző politológus