Ezt 1993-ban hozták létre az (azóta egyébként hatszor módosított) felsőoktatási törvény keretében, azzal a céllal, hogy általa biztosítsák a hazai egyetemi és főiskolai oktatás minőségét, magas színvonalát. A MAB-ra hárul, egyebek között, a felsőoktatási intézmények munkájának rendszeres – korábban nyolc-, újabban ötévenkénti – kontrollja, az új szakok beindításának felülvizsgálata, az egyetemi tanári pályázatok elbírálása. Különösen nagy feladatok hárultak a bizottságra az ún. bolognai rendszer bevezetése kapcsán, és hárulnak még ezután, mert az új rendszer számos buktatója most kezd látszani, például a tanárképzésben. Tavaly év végén lejárt az előző bizottság mandátuma, és most három évre újat neveztek ki. Jelentős eltéréssel az előzőtől, amely 29 tagú volt, míg az újhoz csak 19 főt engedélyez a rendelet.

Talán még előnyösebb is, ha egy testület kisebb létszámú, mert kevesebb résztvevővel könnyebb a nézetek megvitatása és egyeztetése, nincs annyi üresjárat. Nehéz tehát megítélni, hogy sok vagy kevés a 19 fő. Ámbár, ha a magyar felsőoktatási intézmények számát tekintjük… Az épphogy tízmilliós Magyarországnak mintegy 70 (igen, hetven!) felsőoktatási intézménye van. Jó, ebből alig kéttucatnyi az egyetem, a többinek nem kis része – már bocsánat – ilyen-olyan főiskola, főleg magánkézben működő kicsiny, olykor alig néhány tucat hallgatót oktató, egyszakos intézmény. Nagy kérdés, milyen minőség biztosítható ennyi felsőfokú intézményben?

Hát hiszen, épp ez a MAB dolga. Vagyis, ez lenne.

Kis kitérőt teszek. Idén január 29-én volt a huszadik évfordulója a Magyar Mérnök Akadémia (MMA)megalakulásának.Az ünnepi megemlékezésen döbbenten hallottuk elnökünktől, hogy az újonnan alakult Akkreditációs Bizottságban nincs képviseletük a műszaki tudományoknak. Pontosabban: van ugyan egyetlen mérnök képesítésű tagja, de ő maga is a „művész” utótagot használja a szakmája megjelölésénél. Utánanéztem az új testület összetételének. A tizenkilencből a történettudományt ketten, a szociológiát és a gazdaságtant ugyancsak kettenketten képviselik, de például a jognak nincs önálló képviselője, csak a hittudománnyal közösen (a jogtudományban eléggé perifériás kánonjog címén). Van egy informatikus és egy kémikus is köztük, szerencsére. Ám az anyagtudományok, az elektrotechnika, a gépészet, a közlekedés, a magas- és mélyépítészet (hogy csak néhány nagy ágat említsek a műszaki területekből) szakmai képviselete üres, mert egyetlen mérnököt se sikerült delegálni. Pedig elvárhatnánk, hogy a kiküldő szervezetek tisztában legyenek a szakágazatok jelentőségével. Tizenegy tag a Magyar Rektori Konferenciának, vagyis az egyetemek/főiskolák vezetői testületének a jelöltje. A Magyar Tudományos Akadémia, a maga interdiszciplináris felépítésével igencsak háttérbe szorult az új struktúrában: korábban nyolc főt delegálhatott, most csak hármat. Kettő került be a szakmai kamarák javaslatára, egy-egy ember pedig a köznevelési tanács, a kisebbségek és a hallgatók képviseleteiből. Különös összetétel, de, pestiesen szólva, ez van. Igaz, aMAB mögött nyolc tudományterületi állandó bizottság fog ügyködni.

Lehangoló hazánkban a műszaki képzés helyzete – állítja Michelberger Pál, aki korábban három évig volt a MAB elnöke, majd újabb három évig tiszteletbeli elnöke. A nemzetközi hírű tudós mérnökprofesszor, akinek egyáltalán nem mellesleg kiváló ipari gyakorlata is van, sötéten látja a magyar műszaki képzést. A mérnökhallgatók létszáma az összesnek mind össze hat százaléka, míg ez a szám a fejlett országokban 15–20 százalék körül jár.

Ráadásul a felsőoktatásunk erősen kommercializálódik, rengeteg olyan szak, kis főiskola jelent meg, amelynek alapításához és működtetéséhez nem kell sok pénz. Mert bizony a műszaki oktatás (akárcsak az orvosi) költséges. Drága műszerek, berendezések kellenek, lehetőleg modernek, hogy a legújabb ismereteket tanulják meg a hallgatók. Elképesztő badarság egyes vezetőknek az a felfogása, hogy nincs szükség költséges laboratóriumokra, műhelyekre, minek, majd a számítógépes szimuláció mindent helyettesít. A modellezés, a szimuláció valóban kiváló lehetőség, csak éppen elkerülhetetlenül mindig elhanyagolásokkal operál, és az esetek többségében még azt sem tudni, mit hanyagoltunk el, és mi ennek a kihatása. Egyes szakmákban, és ilyen aműszaki is, alapvető követelmény, hogy a hallgató valóságos jelenségeken (is) tanuljon. De mit szóljunk, amikor a Műegyetemen „gazdasági” (azért tettem idézőjelbe, mert annak mondják, de egyáltalán nem az) megfontolásokból akarnak bezárni laboratóriumokat?

A MAB sok mindenben próbált ellensúlyokat képezni, a valóságot tükröző, alkalmas ajánlásokat adni – mondja Michelberger. De nemegyszer felülbíráltak minket a hatóságok. Mint például a professzori pályázatok esetén, amikor a mi negatív véleményünk ellenére évente egy-két embert mégiscsak kineveztek.

A Magyar Mérnök Akadémia és a Mérnöki Kamara is tiltakozott amiatt, hogy a MAB-ban nincs valódi képviselete a műszaki pályáknak. Az első ülésen a megbízott elnök rendben fel is olvasta a tiltakozást, kitérő választ is küldött, de a vonat már elment, hiszen a testületet három évre nevezték ki. Mármost tényleg remek, hogy hazánkban nagyszerű pénzügyi szakemberek ügyködnek, akik képesek visszaállítani az ugyancsak kiváló pénzügyi szakemberek által kibillentett egyensúlyt. Az is örvendetes lehet, hogy rengeteg kommunikációs, művelődésszervező szakember termelődik a főiskolákon, akikkel majd tovább emelkedik az állást nem találók száma. De vegyük már észre, megteremtett értékek, termékek és anyagi szolgáltatások (szállítás, energetika és társaik) nélkül hiába rakosgatják ide-oda a pénzeket, abból legfeljebb csak hiperinfláció teremhet. A hírneves tőzsdei zseni, Soros György már évekkel ezelőtt megjósolta, óriási bajok lesznek abból, hogy a világ gazdaságát az óriási hozamokat produkáló forró pénzek uralják, amik mögött nincs tényleges, megtermelt, reális érték. Láthatjuk az immár másfél éve húzódó világgazdasági válságban, hogy Soros kétségbeesett Kasszandra-jóslata sajnos valóra vált. Érdemes lenne okulnunk belőle. Mert ha a társadalom és főként a hivatalosság annyira becsüli az új értékeket létrehozó műszaki pályákat, hogy a jövőnket megalapozó felsőoktatás minőségéért felelős legfelsőbb testületben még csak képviseletet sem ad nekik, akkor nagy bajoknak nézünk elébe.

Nem új és nem is kizárólag magyar jelenség az egyetemi képzés erodálódása. Gábor Dénes, az élete nagyobb részét Angliában eltöltött Nobel-díjas tudós (kulcszszó: holográfi a) idős korára elmélyülten foglalkozott társadalmi problémákkal. Az érett társadalom című, 1972-ben megjelent könyvében (magyarul is kiadták 2005-ben) egyebek között behatóan foglalkozott az egyetemi képzés tömegesedésével és ebből következő hanyatlásával. Többek között ezt írta: „Ma az össze nem illeszkedés abból adódik, hogy egyik oldalon a diákság többségének gyenge IQ rátermettségi indexe áll szemben a másik oldallal: az egyetemek azon elképzelésével, amely diákjait elit állásokra akarja kiképezni. Nem kell megpróbálkoznunk a lehetetlennel, és nem kell megpróbálnunk kiképezni a többséget nem létező állások betöltésére”. És még hozzáteszi: „A magam részéről teljesen elfogadom a középfokú oktatáshoz való egyenlő jogokat, de ezt nem szabad összekeverni azzal a joggal, ami hagyományosan a tehetséges és rátermett elit számára kitalált kurzusok hallgatására vonatkozik”. Számos fejlett országban azóta megfogadták Gábor Dénesnek, az egyébként villamosmérnök végzettségű zseninek a tanácsait.

De vajon mennyire lesz képes Magyarországon a felsőfokú oktatás minőségének megőrzésére hivatott testület a következő három évben átvinni ezeket a bölcs intelmeket a gyakorlatba, például a műszaki tudományok terén?

A szerző villamosmérnök, a Magyar Mérnök Akadémia tagj