A „környezetvédelem” kilencven százaléka szóbeli és írott szövegelés, üres médiaesemény és látványos akciózgatás. Egy nagyságrenddel kevesebb a valódi tett, környezetpusztító eszközök és technológiák lecserélése zöldebbekre, értelmes törvények és a környezetvédelmet preferáló adózási szabályok bevezetése. Ez utóbbiakhoz képest is elenyésző mértékű az egyéni és közösségi lemondás, áldozatvállalás a természet egyensúlyának megőrzése érdekében. A kapitalista rendszer (és persze az államszocializmus) motorja a termelés és a fogyasztás színvonalának állandó emelése, az úgynevezett „mutatók” pozitívba fordítása. Jól mutatja ezt, hogy a jelenlegi gazdasági válság leküzdésének egyetlen érvényes forgatókönyveként a termelés és a fogyasztás felpörgetése jelenik meg, és nagy sikersztorinak az a Kína számít, amely a környezetvédelmi szempontok mellőzésével tartja fenn a brutális gazdasági növekedést. A világgazdaságban a klímaválság ellenére továbbra is a növekedés maradt az egyetlen valódi érték, még ha ezt a „politikai korrektség” jegyében át is keresztelték „fenntartható fejlődésnek”.

Magyarországon ma lényegében minden politikai erő egyetért abban, hogy a legnagyobb problémánk az ország szegénysége, gazdasági fejletlensége, és csak a növekedés biztosításának módozatairól folyik a választási kampányba torkolló vita. Ehhez képest a valóság az, hogy a sokat emlegetett „ökológiai lábnyom” alapján egy átlagos magyar állampolgár ellátásához nagyjából kétszer annyi földterületre van szükség, mint amennyi a Föld biológiai kapacitásának egyenlő elosztása esetén jutna. Vagyis ha az egész Föld lakossága olyan szinten élne, mint a magyar lakosság, akkor két földgolyó kellene az emberiség kiszolgálásához. A közel hétmilliárd földlakosra például hatszázmillió autó jut, a tízmillió magyarra hárommillió, vagyis gépkocsiból (s a hozzá szükséges nyersanyagból, üzemanyagból, úthasználatból és légszennyezésből) a világátlag több mint háromszorosát használjuk fel.

Lényegesen magasabb a hazai húsfogyasztás is a világátlagnál, bár Kína és a volt harmadik világ rohamos ütemben zárkózik fel hozzánk ebben a tekintetben is. Az intenzív mezőgazdaság környezetpusztító hatásárólMagyarországon nem illik beszélni, a zöldgondolathoz egyfajta romantikus falukép párosul, amelyben csak a város és főleg az ipar szennyezi a környezetet. Pedig kissé bulváros adattal élve egy hamburgernyi hús előállításához annyi édesvízre van szükség, mint amennyit negyven zuhanyozás alatt használunk fel. A világ környezeti problémáinak egyre nagyobb részét az állattenyésztés és a vele járó vízfogyasztás, erdőirtás, talaj-, víz- és légszennyezés okozza. Egyetlen választási sikerre számító politikai erő sem meri bevallani, hogy például az autóról való tömeges lemondás és a húsfogyasztás jelentős mérséklése nélkül a legszebb környezetvédelmi program is csak üres szövegelés. A modern politika és média az „ezerfejű cézár”, a szavazó és fogyasztó ember igényeinek egyszerű kielégítésére szorítkozik, a társadalom nevelése és egy értelmesebb életformára való késztetése a sötét diktatúra szinonimájaként jelenik meg a közgondolkodásban. (Vannak üdítő kivételek, a dohányzás amerikai eredetű visszaszorítása jó példa arra, hogy a társadalom igenis nevelhető és utóbb hálás is azért, ha pillanatnyi vágyaiban egy jó cél érdekében korlátozzák.)

Zsolnai László közgazdászprofesszor Perverz kapitalizmus című, amúgy nagyszerű interjújában (január 18.) alapvetően az üzleti szférától, a „fölvilágosult pénzügyi és gazdasági szereplőktől” várja a környezeti katasztrófába rohanó világunk jó útra térítését. Racionálisan talán igaza van, a kapitalizmusban a tőke az egyetlen valódi úr. Idealista módra én mégis úgy hiszem, hogy az életformaváltásban, egy szelídebb, természetközelibb kultúra megalapozásában fontos szerepe lenne a szellem embereinek is. Az értelmiségieknek, a művészeknek, a valódi újságíróknak és a hiteles politikusoknak. S például a keresztény egyházaknak, amelyeknek végre észre kellene venniük, hogy a teremtett világ szétrombolása, a globális önzés és pazarlás sokszorta nagyobb bűn a Teremtő ellen az egyén esendő testi vágyainál.

Kevés őszinte szó esik az élhető jövő elleni legsúlyosabb merényletről, a fékezhetetlen energiaéhségről. A klímaváltozás kapcsán a megújuló energiát nevezték ki a zöld alternatívának. Sok tekintetben jogosan, hiszen minden környezeti katasztrófa alapvető oka az, hogy az ipari társadalmak egy-két száz év alatt elégetik az évmilliók alatt felhalmozódott fosszilis energiát. Ez a modern civilizáció „ősbűne”, és nem mellesleg az energiaéhség volt a huszadik századi háborúk és népirtások egyik fő oka. De nincs „tiszta energia”, minden energiafajtának van környezeti terhelése. A talán legősibb megújuló energiát, a vízi energiát mondvacsinált politikai és részben valós természetvédelmi okokból Magyarországon kiátkozták. A biomassza néhány éve még a „zöldforradalom” jelképe volt, ma a környezetvédők – nagyobbrészt jó okkal –hevesen ellenzik. Az elegánsan körbeforgó szélkerekek alapozásához irdatlan mennyiségű betonra van szükség. A geotermikus energiával együtt feltörő termálvíz visszasajtolásának elmaradása is komoly környezeti károkat okoz, a sikeres és biztonságos visszasajtolás viszont gyakran nem biztosított. A legtisztább energiát biztosító napelemek irdatlanul drágák, és gyártásukhoz részben rendkívül ritka, vagy toxikus fémeket (indium, kadmium) használnak fel. Bár a zöldek hadakoznak ellene, a klímaválság hatására sokan az atomenergiát tartják a „legtisztább” energiának. Az atomenergia valóban ártatlan a klímaváltozásban, de az elhasznált fűtőelemek elhelyezése és az esetleges katasztrófa pusztító hatása jogos aggályokat is felvet – nem beszélve arról, hogy egy atomerőmű felépítése rettenetesen sokba kerül. Lehet kísérletezni újabb és újabb megújuló energiahordozókkal, jó esetben néhány százalékkal csökkenthetjük is a legtöbb kárt okozó fosszilis energia felhasználásának arányát. De súlyos szélhámosság azzal hitegetni az embereket, hogy ha megtaláljuk a „tiszta energiát”, akkor a Föld egyre gyarapodó népessége nyakló nélkül tovább növelheti ipari és mezőgazdasági termelését és vele a maga egyéni fogyasztását. A környezeti katasztrófát csak akkor kerülhetjük el, ha jelentősen mérsékeljük egyéni és közösségi fogyasztásunkat. S ezt nyilvánvalóan azoknak a nemzeteknek kell kezdeniük, amelyek messze a világátlag felett fogyasztanak.

Ez azonban jelenleg lehetetlen. A koppenhágai klímacsúcs kudarca kapcsán jól esett szidni a politikusokat az elmaradt „bátor döntésekért”. De elképzelni is nehéz azt a pillanatot, amikor a hangosan követelt „bátor döntések” logikus következményeként az amerikai elnök vagy a magyar miniszterelnök bejelenti, hogy húsz százalékkal csökkenteni kell az ország kőolajfogyasztását, s ezért holnaptól jegyre adják a benzint. A politikai és társadalmi közhangulat jelenleg alkalmatlan ilyen, hosszú távú érdekeket szolgáló döntések meghozatalára. Egy fiatal zöldaktivista úgy fogalmazott, hogy amíg a budapestiek nem tapasztalják meg, milyen egy héten át gáz, villany és üzemanyag nélkül élni, addig nincs is értelme energiaválságról beszélni. Én se szeretnék gáz és villany nélkül élni, de értem a gondolatot. Amíg csak a nagypolitikától várjuk a döntéseket és a háztartások szintjén semmit sem teszünk a fogyasztás mérsékléséért, addig merő szédelgés bármiféle zöldfordulatról fecsegni.

Nem tagadom, növekvő kétségeim vannak abban a tekintetben, hogy az ipari társadalmak a jelenlegi politikai rendszereikkel képesek-e a szakadék előtt lefékezni a száguldó kocsit, vagyis a súlyos környezeti katasztrófa bekövetkezése előtt időben mérsékelni a fogyasztást és a károsanyagkibocsátást. De legyünk optimisták és tételezzük fel, hogy igen, az utolsó pillanatban mégis megjön a kollektív józan eszünk. Ehhez a kormányok részéről átgondolt energiatakarékossági intézkedések, tudományos felfedezések, pénzügyi szabályozók és egyebek kellenek. De az igazán döntő mégis az lesz, hogy az egyes emberek hajlandók-e az anyagi javak egy részéről lemondani egy nyugodtabb, csendesebb, szemlélődőbb életforma javára? Magam bizonyosan sokat pazarolok, de – bár megengedhetném magamnak – nem tartok autót és tudatosan visszafogom a húsfogyasztásomat. Mindez persze csak jelképes lemondás, sokan ennél lényegesen több áldozatot hoznak a környezet védelméért. De annyit mindenképp el kellene érni, hogy csak az számítson környezetvédőnek, aki nyilvánosan is hajlandó deklarálni, hogy ő személyesen miről mond le, milyen egyéni áldozatot hoz az élhető jövőért. Ha van politikusi és köztisztviselői vagyonnyilatkozat, akkor legyen kötelező klímafogadalom is.

A szerző közíró