„Ha alapvető élelmiszert, tejet, lisztet vagy pelenkát találunk náluk, akkor a parancs az, hogy ne tartóztassuk le őket”, mondja egy chilei rendőr. „De ha televíziót visznek, el kell fogni őket” – tette hozzá. Nincs mit enni, mondják a fosztogatók, legtöbbször okkal, máskor ki sem csomagolt hűtőszekrénnyel a hátukon.

Visszanéz ide Heinrich von Kleist A chilei földrengés című 1807-ben írt elbeszélésével, amely az 1647-es nagy santiagói földindulás idején játszódik. Amikor romba dőlt templom, börtön, ház, minden, és „a mezőkön, ameddig ellátott a szem, elvegyülten hevert mindenféle rendű ember, hercegek és koldusok, matrónák és parasztasszonyok, állami hivatalnokok és napszámosok, szerzetesek és apácák szánakoznak egymáson, kölcsönösen segítenek egymásnak, örömmel megosztják, amit életük fenntartására megmenthettek, mintha az egyetemes szerencsétlenség egy családdá változtatott volna mindeneket, akik megmenekedtek belőle”.

Idilli a kép. Valóban nem fosztogattak. Viszont öltek. Egy szerelmes párt és egy kisgyereket. A férfit az öngyilkosságtól, a nőt a kivégzéstől mentette meg a földrengés. A tanító és a város egyik leggazdagabb nemese lányának bűne a szerelem és az ez elől zárdába kergetett dona Josefa által mégis megszűlt gyermek. Csodás megmenekülésük, újra egymásra találásuk története az elbeszélés odáig, míg az elhunytak lelkiüdvéért tartott könyörgésen a katedrális szószékéről fel nem hívják rájuk a figyelmet, s agyon nem verik őket a csőcselékké vált polgárok.

Mindig ez történik?

Ha bedőlnek a tartóoszlopok, támfalak, maguk alá temetik a civilizáció erejét is? Ez tör ránk, ha épületek omlanak öszsze, és akkor is, ha egy rendszer? Például a bagdadi Nemzeti Múzeumból Szaddám megbuktatása után 15 ezer tárgy tűnt el. Sem éhséget, sem szomjúságot nem csillapíthatott egyik sem. (Nálunk a parlamenti választások nagyon rövid „holtidejében” olyan bűncselekmények történtek, mint az Aranykéz utcai robbantás vagy a nyolc ember megölése árán végrehajtott móri bankrablás.)

Haitiben egészen váratlanul, a földrengés után jóval, rádőlt egy áruház a fosztogatókra. Mondjuk, hogy „legalább az”? Szégyen lenne. De azért látszik ilyenkor, hogy milyen kicsi is az ember, és nem csak felülről nézve. A természet és önmaga előtt is. Ám ha már túlságosan nekiereszkedünk az emberi és a természetfeletti kesergésnek, más híreket is befogadhatunk: sok más, köztük magyar segítők mellett az Orvosok Határok Nélkül önkéntesei is elindultak Chilébe. Haitiben, a világ minden részéről érkezve, rég ott vannak. Szabad ég alatt naponta 24 órán kereszül operáltak. Visszarázzák a Földet a helyére.