Kesztyű a pocsolyában
Hogyan zárhatjuk ki a vételi lehetőségből mind a külföldieket, mind a hazai társas gazdaságokat? Hogyan tarthatunk be Brüsszelnek, ha mégsem hosszabbítja meg a jövőre lejáró tilalmakat? (Ami valószínű.) Mert be kell tartanunk, ez világos. Ebben minden párt egyetért, és minél közelebb van a középtől a jobboldali útszélhez, annál inkább. Nyilván ebben látják az ágazat versenyképessé tételének, a torz termelési szerkezet kisimításának, a föllendülésnek az esélyét. Végül már elmélete is született „a földet senkinek nem adunk” doktrínának. Ideológusuk, Tanka Endre, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanára írja: „A magyarság legfőbb elemi feltételétől, a földjétől való intézményes megfosztása olyan történelmi világ-korszakváltásban éri, amely a civilizáció összeomlásával fenyeget. Ma bármely nép fizikai fennmaradását döntően meghatározza a föld és a víz, mint természetes őselemek birtoklása, avagy az abból való kizárásuk” (Falu, 2009. ősz). Az okokat Tanka Endre a neoliberális földpolitika céljában, a „tőkeuralmi elsajátításban” látja, célozva a bűnös baloldalra. (A megoldást az állami fölvásárlásokban látja. De vannak, s lesznek még itt más pazar ötletek is.)
Veszem sorra az állításait: 1. A föld tulajdonlása a magyarság elemi létfeltétele. 2. E tulajdonának elvesztése a civilizáció összeomlásával jár. 3. A föld és a víz birtoklása a fizikai fönnmaradást is meghatározza. 4. A birtoklás elvesztésével a nép nem marad fenn.
Vajon mennyi az igazság ezekben a tézisekben? Semennyi. Nem tudunk rá példát a világon, hogy a termőföld tulajdonának elvesztése valamely nép „elemi létfeltételének” elvesztésével járt volna. Ez még az észak-amerikai indiánok, vagy a perui inkák esetében sem igazolható, pedig azokat irtották szorgalmasan. Hogy a civilizáció összeomlásával járna? Az Európai Unió régebbi országaiban – különösen a teljesen szabad földforgalmazásáról ismert Egyesült Királyságban – azzal járt volna? Ugyan már! A fizikai megmaradásunkat pedig sem a föld, sem a víz birtoklása, sem annak esetleges elvesztése nem fenyegette sosem, és eztán sem fogja. (A víz birtoklásával különösen maradjunk csöndben, mert ami vétket el lehet követni, azt a víz körül mi mindet szorgosan elkövettük.)
A történelmünk sem ezt indokolja. Települtek be ide a XIII. század óta mindenféle nációk, földeket és vizeket foglaltak el, elgondolni is rossz, mi lett volna, ha a magyarság a jöttükbe belepusztul. De nem pusztult bele, hanem gazdagodott velük. Kunok, jászok, szászok, svábok, zsidók… Gyakran gazdálkodtak. Elvitték a földet? Összetörték a civilizációnkat? Dehogy! Hasznára volt mind az országnak.
Van ma számottevő mennyiségű termőföld külföldiek tulajdonában? Van, de jelentősnek csak a hatásait mondanám. Kizárólag a tokaji borvidéken szereztek még az 1994-es tilalmak előtt tulajdont külföldiek, és azóta ott is gazdálkodnak. Termelésük színvonala, munkakultúrájuk, menedzsmentjük igényessége messzire sugárzik az ágazatban, és a hazai borászat az elmúlt évtizedekben a többi ágazatotmeszsze meghaladó fejlődésnek indult. Vannak gondjaik, például a marketingmunka közösségi megoldásai kiforratlanok. De jellemző: ők legalább törődnek ezzel, miközben másutt még csak napirenden sincs.
A kérdés az, a külföldiek és társas gazdaságok földszerzési tilalmának meghoszszabbítása, avagy a brüsszeli adminisztráció kijátszása megoldás-e a magyar mezőgazdaság gondjaira. Ha ilyen nagy a politikus ensemble egyetértése a moratórium meghosszabbításában, akkor nyilván az a véleményük, hogy ez és csakis ez oldhatja meg a hazai agrárium amúgy korántsem friss bajait.
Kár, hogy tévednek.
A magyar mezőgazdaság alulteljesít: valóságos potenciáljának a felét sem. Mi az oka ennek? Sok oka van. Kezdődött azzal, hogy az Antall-kormány a földosztás lázában égett, és kreált kétmillió kisbirtokot. Lehet, hogy az új gazdáknak tetszett ez, ám hamarosan rádöbbentek, hogy a nagyüzemben volt munkájuk és megélhetésük, most meg van két hektár tulajdonuk és nincs megélhetésük. Folytatódott a tehenek levágásával, a sertéstelepek kiürítésével és a termelési szerkezet „leegyszerűsítésével”. Aztán ez az ágazat lett a feketegazdaság fellegvára. Összességében az ancien régime előnyeit megtartva – a háztáji gazdaság gyakorlatilag nem adózott –, próbált lavírozni a szemben fújó szelekben.
Ma a mezőgazdaság már nem szocialista s még nem kapitalista jellegű, leginkább a népi írók kreálta harmadikutasság a jellemző rá. (Most is: tisztelet a kivételeknek, a sikeres üzemeknek, mert szerencsére vannak.) Ez az állapot vészes, mert a kapitalista környezet negligálása egyben az alkalmazkodás hiányát is eredményezi. Igazából arról van szó, hogy a globális kihívásokra az agráriumunk nem tudott megfelelő válaszokat adni, a párbajra hívó kesztyűt képtelen volt fölvenni, s ma is bénán mered rá, amint rohad a pocsolyában. És a válaszadásra – a modernizációra – készség sincs, sőt gazdák százezreinek attitűdje az ellenkező irányba mutat másfél évtizede. A földszerzési moratórium további fenntartása ezen állapotok konzerválását jelentené. Magam úgy látom, hogy sem a hazai agrárpolitika nem képes megoldani a mezőgazdaság gondjait, ezért fordul egy bájosan népámító tézishez, hogy „magyar rögöt magyar kézbe!” A prohibíciók fenntartása azonban csak az ágazat további sorvadását biztosítaná.
Eretnek álláspontot képviselek: azonnal meg kell szüntetni a társas gazdaságok földtulajdonszerzésének tilalmát, és a magyar mezőgazdaságnak múlhatatlan szüksége van a külföldi gazdálkodók betelepedésére is. Az előbbi indoka az, hogy a földháttér bizonytalansága miatt a nagy állattartó telepek – amelyek még mindig a legjobbak – egyre inkább ellehetetlenülnek, s ha ez így megy tovább, akkor a magyar állattenyésztés nem lesz tétel a hazai listán. (Csaknem kizárólag társas gazdaságok foglalkoznak nagyobb volumenű állattartással.)
Az ágazat modernizálására képtelenek vagyunk saját (szellemi) erőből. Az évente ötszázmilliárdra rúgó támogatások nem villannak meg a fejlesztésekben, ezért tőkeerős külföldiek munkálkodására van szükségünk elsőnek az állattenyésztésben, főként a sertéstartásban, a tehenészetben és a csirkenevelésben. És a földtulajdonlást sem tagadhatjuk meg tőlük. Föltétlenül szükséges a létük a zöldségtermesztésben, mert ott a piacszerzés részben a feketegazdaság virulása, részben a gazdák céljai miatt a kormányok csillogó kudarca. Sem tudásuk, sem gyakorlatuk nincs a termelőknek ebben, ezért követelik visszatérően a kormánytól az import kitiltását.
És mi történik, ha osztrák, holland vagy dán gazdálkodók telepednek meg az országban? Elviszik talán a kitűnően termő földünket? Elviszik az automatizált állattartó telepeiket? A korszerű zöldségeseiket? Nevetséges. A magyar mezőgazdaságot fogják erősíteni. Munkakultúrájuk, fegyelmük, üzemmenedzselésük, gondolkodásmódjuk legalább annyira kisugárzó lesz, mint a tokaji borászoké. Igaz, némi kellemetlenséggel is jár majd a munkálkodásuk: pár százezer gazda kínosan szembesül vele, miként kellett volna dolgoznia.
