Én már egy ideje következetesen hangoztatom, hogy elő kell készíteni a terepet egy olyan politikai folyamathoz, amely elvezethet a tartós politikai megnyugváshoz. Ehhez az kell, hogy ne zavarják katonai akciók a politikai megoldásra irányuló törekvéseket.

A nemrégiben megrendezett londoni konferencián több mint 70 ország és szervezet állapodott meg abban, hogy létrehoz egy alapot a fegyvert letevő tálibok és más felkelők integrálásának elősegítésére. A részleteket – hogy pontosan hogyan is működik majd ez az alap, kiket céloz meg, és mivel ösztönzi őket – egyelőre homály fedi.

Szerinte ennek az alapnak nem csupán egy új tényezőnek kellene lennie a játéktér átrendezéséhez, ahogy egyesek hiszik, hanem olyan eszköznek, amellyel a megbékélési folyamat menetében jó eséllyel megcélozhatjuk azokat, akik nem annyira pénzügyi, mint inkább ideológiai okokból vesznek részt a lázadásban. Hosszú ideje mondom: ha jelentős, tartós eredményeket akartok, akkor a fontos és megfelelő tekintéllyel rendelkező embereket kell bevonni a folyamatba.

Kétségtelen, hogy sok harcos csak a megfelelő gazdasági, megélhetési lehetőségek hiányában állt a felkelés oldalára. De az ő arányukat, azt hiszem, eltúlozzuk. Nem szabad alábecsülnünk azok számát sem, akik ideológiai okokból, megbántottságból, a megalázottság érzése miatt harcolnak ellenünk. Az idegen invázióval szembeni ellenérzés miatt is, az afganisztáni kultúra, értékek és vallás iránti tiszteletlenséget, értetlenséget tapasztalva is, és abban a meggyőződésben is, hogy a kormányzat korrupt, és nem képes biztosítani a törvényes rendet.

Az anyagi ösztönzés az ő szemükben nem más, mint a hűség és a meggyőződés megvásárlására tett kísérlet, ami csak további sértettséget szül. Egy reintegrációs alap, mely mindezzel nem számol, valószínűleg csak rontana a helyzeten, elmélyítené a lázadást. Talán nem nehéz megvásárolni egy fiatal munkanélkülit – legalábbis egy időre –, de nehéz megfizetni, hogy levetkőzze meggyőződését, elfeledje a megalázottság vagy a hatalomtól való elidegenedés érzését.

Az afgán kormány és a nemzetközi közösség újra és újra leszögezte, melyek azok az alapvető feltételek, amelyekhez a politikai megbékélést kötik. Ezek lényege az Afgán Alkotmány elfogadása és tiszteletben tartása. Meg kell akadályoznunk – politikai eszközökkel –, hogy az ország visszahulljon a 90-es évek sötétségébe. Azoknak, akik a megbékélést választják, tiszteletben kell tartaniuk a 2002 óta elért eredményeket, és el kell fogadniuk az afgánok többségének akaratát, akik egy békés, virágzó Afganisztánra vágynak, ahol minden afgán élvezheti a neki biztosított jogokat.

A politikai folyamatot az afgán hatóságoknak kell irányítaniuk, azt nem szabad (az összetett afgán társadalomról csak homályos ismeretekkel rendelkező) külföldi katonai vagy polgári erőkkel ráerőltetni az afgánokra. A nemzetközi közösségnek politikai és pénzügyi támogatást kell nyújtania, és ott kell segítenie, ahol az afgán hatóságok megkívánják. Ehhez a folyamathoz idő kell és türelem. Nem fog egyetlen éjszaka alatt drámai áttörést hozni. A különböző tényezők figyelmes összehangolására lesz szükség.

Valószínű, hogy a megbékélésre felszólító nyílt üzenetek visszautasításra találnak majd. Az óvatosabb diplomáciai kezdeményezések azonban eredményt hozhatnak. Számos más békefolyamathoz hasonlóan a bizalomépítés eszközeit is fel lehet használni. Ennek egyik eleme lehet, hogy egyes személyeket leveszünk az ENSZ tiltólistájáról. Öt személyt – az afgán kormány januári kérésére – máris töröltünk, és még többek törlését is megfontolás tárgyává tehetjük. Egy másik bizalomépítési stratégia lehetne az őrizetesek elengedése olyan intézményekből, mint amilyen például az USA bagrami fogolyközpontja.

Persze e lépéseknek csak akkor van értelmük, ha valamilyen viszonzásra találnának. Első lépésként megtenné, ha a tálibok elköteleznék magukat, hogy felhagynak az egészségügyi intézmények és iskolák elleni támadásokkal és megígérnék, hogy elősegítik a humanitárius segélyek célba juttatását. A londoni konferenciát követő nyilatkozatában a tálibok vezetője, Omar Molla elkötelezte magát arra, hogy minden afgánnak tanulási lehetőséget biztosít. A tálibok az iskolák elleni támadások megszüntetésével bizonyíthatnák, hogy ezt komolyan gondolják. A múltban a tálibok – legalább átmenetileg – lehetőséget biztosítottak arra, hogy az általuk irányított területekre az oltási programokhoz hasonló humanitárius segélyek eljussanak. Az ilyesféle bizalomépítő intézkedésekkel lehetne tesztelni, hogy lehetséges-e az előrehaladás a politikai megbékélés irányába.

Karzai elnök bejelentette, hogy a tavasz folyamán megszervez egy Békedzsirgát. Ez kettős célt szolgálna. Egyrészt lehetővé tenné egy, az egész nemzetet magában foglaló konszenzus kialakítását (hiszen nem engedhetjük meg, hogy a megbékélési politika más – ezúttal az etnikai határok mentén megjelenő – törésvonalakat hozzon a felszínre az afgán társadalomban). Másrészt a dzsirga a béke érdekében mozgósítaná a vallási és közösségi vezetőket is. Ebbe a folyamatba az egész afgán társadalmat – a nőket is – be kell vonni, hiszen biztosítani kell, hogy mindenki jogai érvényesüljenek, s egyes csoportok megbékélése ne mások rovására történjék. A Békedzsirgának egy mindenkit befogadó társadalmi párbeszéd kezdetévé kell válnia. Olyan párbeszédé, ami mögött ott áll az afgán társadalom egésze, és amihez így az afgán vezetők is bátran kapcsolódhatnak.

Létfontosságú a szomszédos országok, de leginkább Pakisztán bevonása is. Pakisztán komoly és őszinte részvétele kulcsfontosságú az egész megbékélési folyamatban.

A katonai kampány az elkövetkező hetekben, hónapokban folytatódni fog. De nem szabad hagynunk, hogy ez stratégiánk egészét a további militarizálódás irányába vezesse. Most van rá igazán szükség, hogy minél több életet vigyünk az együttműködés civil területeibe.

A szerző az ENSZ-főtitkár afganisztáni különmegbízottja