Itt az előcsarnokban – máskor – arról suttogtak, hogy „hallottad, X. mit csinált?” „megmondta”, „lenyúlta”, „megette”, „az semmi, Y. még jobban”, „na nee…!” Most, a hátam mögött azon vitatkoztak, hogy a Játékszínben mit játszanak, hogy milyen fura interneten venni múzeumi belépőt (Szépművészeti), meg hogy Schiff András Pestre jön koncertezni. Amitől én még aznap délelőtt is falra másztam, az itt senkit se érdekelt.

A művészetet csinálókat sem érdekli, festenek, forgatnak (persze morognak, hogy nincs pénz, közben egy kalap díjat nyernek Európában kisfi lmekkel). És írnak, az éjjeli szekrényemen tornyozva állnak a regények – házi feladatok, Darvasi vaskos könyvének vége felé tartok. A Mózes és Áron című opera (Schönberg) most startol a világszenzáció felé. Kocsis Zoltán megírta az opera harmadik felvonását. Vagyis, ahogy látom, a társadalmi tudat (vagy csak közbeszéd?) ketté van vágva, művészet és politika mintha nem is érintkezne egymással. Lehet persze, hogy mások járnak tárlatra és mások tépik magukat a politikában, de azt is el tudom képzelni, hogy a fejekben két tudat lakik, két egymás mellett élő látásmód. A Botticellitől Tizianóig című kiállításon csoszogva (vagy egy koncert szünetében) nem kerül elő a BKV-balhé. Hazafelé már igen…

Érthető: aművészetek utcájába fordulva ki lehet zárni a politika hisztériáit, a közbeszéd durvulását, a szomszéd beszólását. És persze ez jót tesz az alkotónak is. Hogy itt nyugi van. Régen (nagyon régen) laza mafl ásokat kapott a „politikamentes művészet”, ma ez a lelki higiénia receptje, ez tartja fenn a normál diskurzust. Mondjuk Rakovszky Zsuzsa elbeszéléskötetébe (A hold a hetedik házban című, nemrég megjelent művébe) merülve beleláthatsz lányod (fiad) életébe, s ezzel tán lehetőséget is nyersz, hogy értelmesen diskurálj velük, ne csak bosszantsd őket stupid tanácsaiddal. Megszalad a fantáziám: még az is lehet, hogy tévé helyett visszatér az olvasás öröme... Most például mondják, nem volt jó a filmszemle, mégis verekedtek a vetítésekért, mert még ott is jobb lenni, mint a közbeszéd dunsztjában főni.

Mondom, elsőként a művészek jöttek rá, hogy kivonják magukat a politikai térből – na, jó, vannak kivételek –, mert hogy e zombiterepen nincs mit keresniük. Ezzel egyúttal üzentek is közönségüknek: nincs annyi időd, hogy pazarold. Tudom, ez így túlzás, a tízórás munkaidő korában műélvezetre sincs idő, de ha olykorolykor „csinálsz” rá valót, legalább kiengedsz, pár órára fellélegzel. Ismerősöm árverésekre jár, bár nincs egy vasa se, de élvezi a pénz–kép csatáit, a tehetősek és kíváncsiak szociológiai keveredését. Azt mondja, hogy a szekrényből, rejtekhelyről, „sufniból” előtűnő képek önértékükön is feldobják, de az árverésen a megszerzésükért alakuló licit (adrenalingőz) őt is magával ragadja: jobb, mint két vodka, közte kampánysóderrel.

Ez persze szélsőséges eset, maradjunk az elérhetőnél. Szubkultúra lett a DVD-csere, (filmek), meg a vinilszerzés (régi bakelit lemezek kultusza, bíbelődés spéci forgatóval, kutatás régi címek után). És máris szól Fischer Annie korabelin – mennyivel jobb, mint a CD – mondja a haver. De csereberélni is jó: a mozikban most pangás van, barátomnak van két jó filmje, nekem egy pár (régi) Trabant együttes számom (ő imádja az archívokat). Meg vannak oldva a hét estéi. (Tévé kikapcs…) A jobbak néha beugranak a Falk Miksa utca valamelyik galériájába, nem vásárolni (árak az egekben), csak úgy, például Bauhaus-tárgyakat csodálni – ez is trendi. Meg kiadták Szvjatoszlav Richter összes magyarországi koncertjét tizennégy lemezen – rohantam, de kedvenc üzletemben már elfogyott, elkapkodták. (Azért sikerült szerezni.)

Mindez akkor történik, mikor a piac leértékeli a művészeteket (úgy általában), a tőke mellékesnek ítéli (a művészeket lecseréli celebekre) – ismerjük, tudjuk. Most viszont azt látom, hogy a publikum fellázadt, nem akarja elfogadni ezt az átminősítést, zenei, színházi eseményekre úgy jár, mintha terápiába – itt kúrálja ki a gazdasági, társadalmi és politikai tér okozta depresszióját. Csodálkozom rajta? Igen, pedig ez a normális. Itt – a művész, a publikum és a művekről folyó napi diskurzus háromszögében éljük igazi életünket. Virágok a szigeten – mondanám –, de azért ez így nem lenne igaz.

De az igen, hogy a művészeteknek jót tett a politika teréből való kilépés (kiszakadás). Mondjuk Spiró György Fogság című műve nemcsak izgalmas történelmi regény, de olyan mély téziseket sugall, melyeknek csak e távolságtartásban lehet formát adni. („abba kell hagyni…” – mondja a regény. Mit is? Hát a monoteizmusok kizárólagosságát, diszkriminációját, magyarul: vallásháborúit. Eltartott egy ideig, míg rájöttem a könyv eme tanulságára, de persze addig is jó volt vele molyolni.) Ezt a filozófiai sugallatot a politikai tér „részeseként” elképzelhetetlen lett volna regénnyé formálni. És miért lett Bartis Attila A nyugalom című regénye akkora siker?

Lekapcsolsz a politikai őrületről – akkor észreveszed, hogy egyszerre három ifjú hegedűs tehetség robbant be a pódiumra, hogy zenei versenyeket nyernek. Vagy lemész Debrecenbe (igen, a Fidesz-városba!) Vidnyánszky-rendezést nézni (Bulgakov: Molière-jét, Eperjessel – állítólag ma ez az egyik legjobb színház.)

Jó, tudom, most azt mondod, hogy csak a középosztály meg az értelmiség egy kis hányada élvezkedik, miközben mások éheznek. Ami részint igaz, részint – hál’ Istennek – az értelmiség (kis hányada? nem is olyan kicsi…) kilopja magát a gittrágás kollektív őrületéből, és látogatja a szellemi konditermeket. A művészet mint wellness-kúra – ezt se hittem volna. Mindennek van jó oldala is.

Aztán kinyitom az újságot. Mindjárt nem vagyok ilyen kiscserkész, aki csak lelkesedik. De: csak azért is. Jó néha elmerülni e spéci wellness áramába. Éltet.