A jegybank volt elnöke, akárcsak a jelenlegi vezetői alapvetően félreértik a jegybank szerepét, nem követik a rávonatkozó törvény szellemiségét. A jegybanktörvény ugyanis – követve a nyugati, kiemelten a német példát – két egyenrangú feladatot határoz meg. A forint értékállóságának védelme mellett a második – amelyről egyikük sem beszél –, a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítása. Sem a magyar gazdaságpolitika, sem az MNB nem fogta fel a kettő közötti szoros összefüggést. Márpedig az első feladat teljesítése nem lehetséges a második nélkül.

Karvalits harsányabban, de Surányi is azt a nézetet képviseli, hogy a jegybank nem más, mint a piac szócsöve, amely közvetíti a piac ítéletét a magyar gazdaságról: „Csak a piac által fenntarthatónak ítélt költségvetési politika mellett van lehetőség arra, hogy a monetáris politika kihasználja az inflációs kilátások érdemi javulását” – írja Karvalits. Az MNB húsz éve nem érti a jegybank felelősségét éppen a piacok hullámzásainak kisimításáért. A jegybank nem sürgönydrót, hanem a pénzügyi, s ezen keresztül a gazdasági és társadalmi stabilitás védelmezője, s ennek csak egy (bár fontos) része az árstabilitás.

Mindkét jeles szerzőnek azzal az alapvető ténnyel kellene szembenéznie, hogy a magyar társadalom egésze, a háztartásoktól a vállalkozásokig elvesztette a pénzügyi rendszerbe vetett bizalmát. Honfitársaink túlnyomó többsége szorongással és ellenérzéssel megy a bankba, ahol tapasztalatai szerint így vagy úgy átverik. Tényleg azért nincs megfelelő megtakarítási szint Magyarországon, mert– ahogy Karvalits írja –, az MNB alapkamata nem elég magas, vagy azért, mert az átlagember nem érzi biztonságban megtakarításait, nem bízik a pénzügyi rendszer tisztességében? Vagy esetleg azért, mert a látszólag olcsó devizahitellel a bankok képesek voltak őt olyan adósságba verni, amely kizárja a megtakarítás lehetőségét?

Miféle bankrendszer az, amelyben a kihelyezett hitelállomány a betétállomány 168 százaléka? Miféle bankrendszer az, amely minden kockázatot bevállal, hogy aztán azokat maradéktalanul a lakosságra, illetve a társadalom egészére lőcsölje? Miféle bankrendszer az, amelyik egy egész országot képes olyan devizaadósságába verni, amelyhez az adós csak a monopolárat felszámító hitelezőjén keresztül juthat hozzá? Miféle jegybank az, amelyik megengedi, hogy a hatásköre alá tartozó pénzügyi rendszer tevékenységének nyolcvan százalékát kivonja monetáris politikája alól?

Miféle jegybank az, amely lemond a nemzetgazdasági hitelállomány méretének, szerkezetének, kockázatainak és feltételrendszerének ellenőrzéséről, s némán elnézi az egyoldalú szerződésmódosítás Európában egyedülálló bevezetését, majd törvénybe iktatását?

Ezeket a kérdéseket persze lehet politikai, társadalmi vagy erkölcsi jellegűnek minősíteni, és ezzel kizárni abból a látszólag szakmai vitából, amelyet Surányi és Karvalits folytat, de éppen ezek tárják fel az MNB súlyos szakmai hibáit. Ugyanis a jegybank kamatpolitikája csak akkor lehet eredményes az inflációval szemben, ha hatást tud gyakorolni a hitelkeresletre, és az általa létrehozott árfolyam nincs hatással a kibocsátási résre. Mindennapi nyelvre lefordítva, az első feltétel az, hogy a kamatemelés a hitelfelvétel csökkenését és a csökkent hitelfelvételen keresztül a kereslet visszafogását eredményezze.

A második szerint, ha az infláció csökkenése nem a kereslet mérsékléséből, hanem az árfolyam felerősítéséből, tehát az importárak leszorításából fakad, a monetáris politika csak versenyelőnybe hozza az importot és hátráltatja az export lehetőségeit, azaz csökkenti a nemzetgazdaság kapacitásának kihasználtságát. (Ezt méri a „kibocsátási rés”.) Ha a felerősödött árfolyam a kibocsátási rés növekedését eredményezi, a gazdaság teljesítménye csökken, a költségvetés bevételei apadnak, a deficit nő, a már egyébként is túl erős forint hirtelen leértékelődik, ami beindítja az inflációs spirált, aminek elkerüléséhez a „megszorító intézkedések”, s a reálárfolyam további emelése a hitelezők által megkövetelt gyógyír.

Ezt az ördögi kört hozta létre és tartja fenn az MNB az elmúlt évtizedben. Mi értelme van héjáskodni vagy galamboskodni a forintkamatokkal, amikor a hitelállomány 80 százaléka a forintkamat szintjére érzéketlen devizákban van? Mi értelme van a szociális kiadások lefaragásának szükségességéről értekezni – mint ahogy tette Simor András és teszi most Karvalits –, amikor a nyaklótlan hitelezés a plazmatévék százezreit zúdítja az országra a velejáró eladósodással? Tényleg a tizenharmadik havi nyugdíj a fő kérdés egy olyan gazdaságban, ahol egy forint gazdasági növekedés immár húsz forint adósságnövekedésbe kerül?

Ahol a nemzetgazdaság 3-4 százalékos éves növekedését a lakossági eladósodás 30-40 százalékos burjánzása kísérte, ahol a háztartások szabad rendelkezésű jövedelmének több mint felét a hiteltörlesztések emésztik fel? Tényleg nem gondolták, hogy az eladósodás ilyen rohamos növekedése a kereslet összeroppanásához vezet, ami a költségvetés bevételeit elapasztja? Tényleg azt hitték, hogy az égbekiáltó ellentmondást a magyar reálgazdaság siralmas állapota és a magyar pénzügyi szféra Európában egyedülálló jövedelmezősége között a vizitdíj bevezetése fogja feloldani?

A legtöbb magyar közgazdász szerint a nemzetgazdaság rákfenéje a költségvetés túlköltekezése, az újraelosztás túlzott mérete, amiről az MNB nem tehet. Tévednek. A 2008-as válság kirobbantója nem a költségvetés valóban rozoga állapota volt, hanem a belföldi devizaadósság-halmaz, illetve bedőlésének és azt követően a bankrendszer összeomlásának a veszélye volt. Nem a költségvetés hiánya okozta a nemzetgazdaság szétesését, hanem a nemzetgazdaság szétverése eredményezte a költségvetés hiányát.

Ma már a magyar nemzetgazdaság nem képes kitermelni azt a forrást, ami szükséges a társadalom méltányos és igazságos ellátásához. Ez pedig nem elsősorban a költségvetés, hanem a minden elméleti alapot nélkülöző monetáris politika, a szereptévesztés és a fegyelmezetlen, koncepciótlan hitelezés keserű gyümölcse. A magyar bankrendszer – egyedülállóan a visegrádi országok közül – nem volt képes felnevelni egy versenyképes kisés középvállalkozói szektort, mert a monetáris politika nem volt képes a fejlődéshez szükséges tőkét versenyképes áron számukra biztosítani, a bankok meg nem voltak képesek megkülönböztetni az életképes vállalkozásokat a sikertelenségre ítéltektől, ezért 2008 őszéig mindenkinek hiteleztek, azóta meg senkinek.

Az MNB az ilyesféle kritikát vagy elengedi a füle mellett, vagy arra hivatkozik, hogy nem rendelkezik szabályozási felhatalmazással. Az utóbbiban igaza van. A jegybanktörvény őt teszi felelőssé a pénzügyi rendszer integritásáért, de nem rendel a felelősség mellé megfelelő eszközöket. Ez azon csak jó kifogás. A jegybank ahelyett, hogy követelte volna a törvényhozástól a szükséges eszközöket, politikai vitákat folytatott a kormánnyal a költségvetésről, elterelve a figyelmet saját hiányosságairól.

Jó lenne, ha országunk leendő miniszterelnöke ezen írások alapján nem a „hunyót” keresné, hanem azokat a mély öszszefüggéseket, amelyek az MNB szereptévesztése és a súlyos gazdasági és társadalmi válság között húzódnak. De itt még nem tartunk.

A szerző címzetes egyetemi tanár