Egy főiskolai tanulmányból idézünk. Feladat: találjuk ki, milyen ágazatról szólnak a megállapítások. „A szétaprózódott piacon közös érdekeket találni nagyon nehéz.” „Az ágazatnak gyenge az érdekérvényesítő képessége, és nincsenek stratégiai elképzelései a jövőt illetően.” „Nagy szükség lenne a hazai termelők együttműködésére, hogy a belviszály alatt, nevető harmadikként nehogy teret nyerjen a külföldi versenytárs.”

Tej- vagy húsipar? Lehetne az is, de most éppen nem. Cipőfelsőrész-készítés, netán ecsetgyártás? Határesetek, ám ezek sem. Ki hinné, hogy egyik nemzeti büszkeségünkről, a magyar borról – az igaziról, nem a műanyag kannásról – beszélünk? Amely körül már megint forr az indulat.

Öt éve csaknem az egész szakma hozott létre egy közös céget azon nemes szándékkal, hogy szervezze a nagy hagyományú – s nem mellékesen tízezreknek jövedelmet hozó – ágazat egységes marketingjét. A bor forgalmi járulékának meghatározott százaléka kötelezően e célra fordítandó. Az idén ez csaknem milliárdos keret lehet, ez már elég nagy összeg ahhoz, hogy sorsszerűen kitörjön a vihar.

Meg is történt, mégpedig azzal az apropóval, hogy míg tavaly az eddig egyetlen közös céggel „egyenesben” szerződött a szaktárca Agrármarketing Centruma, az idei tevékenységre már pályázatot írtak ki, ezen pedig egy új, az eddigi „közösködésből” kiszálló szervezetek által összehozott cég nyert. Ennek vezetői be is jelentették, hogy a korábbi közös bormarketing vállalkozás jogutódjának tekintik magukat. Marginális ügy maradhatna persze ez az egész, ha ismeretlen ecsetkészítők belső marakodásáról volna szó, ám a magyar borágazatban meghatározó személyiségek többsége nem csak a szűken értelmezett termelésben számít tekintélynek.

E ponton neveket kellene sorolnunk a borászatban is érdekelt bankos csúcsvezetőktől kezdve neves médiaszemélyiségeken át volt miniszterelnökig, ám fölösleges – a lista lényegében a teljes magyar közéletet tartalmazza. Amikor a bormarketing sokmilliós pályázatairól és akcióiról szó esik, akkor természetesen ez a kör teszi le az adut, és nem a móri kistermelő. Ők azok is, akik képtelenek legalább „kifelé” valami egységet mutatni. Sőt a fura vitába az is beszáll, aki akár egymaga képes lenne finanszírozni az egész ágazatot.

Az egyik érintett így értelmezi a helyzetet: most éppen az új leosztások ideje jön, s magától értetődik, hogy egyesek igyekeznek a maguk igényére átszabni a pálya vonalait ebben a játékban is.

A nagyok osztozkodása közben sorra adják fel a küszködést az amúgy is keserves versenyre kényszerített ágazat napszámosai – azok a bizonyos kistermelők. Az ültetvénykivágási pályázatokat rendre túljegyzik, e pillanatban csak Eger környékén majd’ száz kispincészet eladását hirdetik a filléres és céltalannak látszó veszkődést megunó tulajdonosok. Hömpölyög befelé az import, és még csak azt sem tudni pontosan mennyi. Alighanem a hazai forgalom harmada, bő negyede – soha ilyen sok nem volt.

Ebben a helyzetben az úgynevezett – hangsúlyozzuk: nem csak ágazati –elit nemhogy az összefogás lehetséges módjait keresné, de még a külpiacokon is egymás alá ígérve rontja a magyar borászat egészének értékesítési helyzetét. A közéletet (is) meghatározó személyiségek közül is jó néhány, bizony. Persze, a mi közéletünket határozzák ők meg. Nem egy szigorú norma, az igaz.