Míg a két nagy párt azzal van elfoglalva, hogy melyikük tehet inkább erről, próbáljuk a folyamatot önkényesen állomásokra osztani. Orbán Viktor a 2002-es, valóban meglepetést okozó választási kudarcból azt a következtetést vonta le, hogy társadalmasítani kell az elégedetlenséget, s pártján túllépve útjára bocsátotta a polgári körök mozgalmát.

Ez lehetővé tette számára, hogy személye az eddiginél tágabb sugarú körnek szolgáljon origóul, s létrehozzon egy olyan aktívahálót, amelynek ügybuzgalma mentes mindenféle pártbéli kötődéstől, ambíciótól, ugyanakkor a vereség dacára figyelmezteti a Fidesz nagyágyúit, ki az úr a háznál.

Akkoriban kevéssé látszott, hogy e szervezeti formával a rendszerváltást követően kirostálódott emberek is új esélyt, pódiumot kapnak a megjelenésre, s félreértve Orbán szándékát, mellőzöttségük minden sértettsége, daca és ismét föltámadó lelkesedése otthonra lel az egyre-másra alakuló csoportokban. Valószínűleg Vona Gábort, a Jobbik mai első emberét sem pusztán Orbán személyiségének mágnese vonzotta anno a körébe, hanem az, hogy a „civil” közösségek még a „száz nap” koalíciós lendületének napjaiban is totális ellenállást hirdettek.

Voltak, akik úgy vélték, hogy kis idő múltán a polgári körök mozgalma foglalta el a Fideszt, aminek nyomai valóban látszódtak, de ezzel párhuzamosan megfigyelhető az is, hogy betagozódásuk felemásan sikerült: a párt jobbszélén fölgyülemlett fanatizmust nem kötik le a tiltakozó rendezvények, sokan becsapottnak érzik magukat, és nem tudnak mit kezdeni a Fidesz szerintük „tettetett”, csupán üres akciózásban megtestesülő engedetlenségével. A Kossuth téri tüntetéssorozat óta a kormánypártiak a kordonbontást, a szélsőségesek a „cselekvést” kérik számon Orbánon, s ebben a satuban a Fidesz úgy jut el a közelgő, de az előírt határidőben megtartandó választásokig, hogy eleinte minduntalan összekacsint saját elégedetlenjeivel, majd taktikát váltva a „törvényen felül” kommunikációjával csépeli a kormányt, illetve a rezsim infúzión tartóit, ugyanakkor elmarasztalja a „törvényen kívüli” módszerek híveit.

A kétfrontos szöveg azonban nem volt eléggé „ütős”. Nem hatotta meg sem a rendszerváltás kárvallottjait, sem azokat, akik egy új rendszerváltásra esküsznek, amely árulókra és áldozatokra osztja a világot. Húsz év összes igazságtalansága és dühe fogalmazódik meg nemzeti köntösben, szemben a megannyi idegen érdekkel, s egy más vetületben, de szintén idegen élősködőkkel, veteményesek haramiáival. Az egyiket a globális tőke és a politikai elitet keresztbe-kasul átfonó korrupció, a másikat a rend és az erő hiánya, a tehetetlenség élteti.

A Jobbik a néha már számára is kínos gárdával azt igazolta, hogy képes túllépni a szövegen, tud olyan közösséget toborozni, amely a könnyen emészthető tételeken kívül végre tettekben megnyilvánuló védelmet ígér – s egyáltalán nem baj, ha ez netán másfajta félelmeket hív elő. Mind a program, mind a módszer könnyen lelt rá pártfogóira, a „mezei hadak” pedig ugyanolyan buzgalommal vetették bele magukat a helyi közéletbe, mint annak idején a polgári körök aktivistái. Azzal a különbséggel, hogy a hálózat perifériáin az ellenfelek „szembekamerázása”, a különböző listákon címmel, telefonszámmal való szerepeltetése nem pusztán rigorózus adatgyűjtésről árulkodik, hanem a nyílt fenyegetés maga.

Az uniós választás legitimálta törekvéseiket, és csatasorba állította azokat is, akik hittek, de nem vártak ekkora sikert: keserű értelmiségit, kitörni szándékozó középkádert, elveszett dicsőséget sirató öreget, jövőjét féltő fiatalt, no meg egyre több pénzes szponzort. A Jobbik ma egyszerre van jelen a Magdi presszóban, a Borharapóban, valamint a világhálón, a szervezet és annak infrastruktúrája profi módon és hamar kiépült, vezetői pedig teljes erőbedobással kampányolnak.

Ha mindezt – ahogy korábban Kövér László feltételezte – az MSZP találta volna ki, jobban csinálták, mint a saját pártjukat. A Fidesz pedig zavartan szembesül azzal, hogy előnyét immáron jobbról faragják. Keményebben, határozottabban fogalmaz ugyan, de a fölszólításhoz, amely balról kínál szövetséget a szélsőségek ellen, nem csatlakozhat, sőt ebben a közhangulatban azt is csak sugallhatja, hogy egyedül pártjuk állíthatja meg Vonáékat, akiknek viszont már-már ismerős fejtörést okoz a Jobbik „jobbika”: a gárdán belüli csoportosulások, a legkülönbözőbb félnáci, „önvédelmi” szerveződések, amelyek hiába elszórtak, belső feszültséget gerjesztenek, s a szavazatok maximálása idején nem könnyű leszakadni róluk.

Áltathatjuk magunkat, hogy a Parlament falai közt szelídülni fog a harmadik erő. Netán lehet a MIÉP sorsára hivatkozni.

Esetleg apatikusan legyinteni: lesz, ami lesz.

Vagy: lesz, ami volt?