Érdeklődéssel vártam a televízió képernyője előtt Bajnai Gordon miniszterelnök úr országértékelő búcsúbeszédét.

A beszéd okos és tárgyilagos volt.

Szerettem volna folyamatosan koncentrálni a beszédre, de a kamera – a rendező jóvoltából – egyre sűrűbben kalandozott el egy önkéntes főszereplőhöz, Navracsics Tibor „illemtanárhoz”. Figyelmem így aztán akaratlanul is megoszlott a két szereplő között.

A Fidesz frakcióvezetője a hónapok óta tapasztalt izgágaságát is felülmúlva önelégült, kárörvendő mosolyával, folyamatos megjegyzéseivel hívta fel magára a figyelmet. A környezetében ülő párttársait is sűrűn kínálgatta beszólásaival.

Látszott rajta, hogy felfokozott idegállapotában alig tudja kivárni a sorát, amíg ő is szót kap. A padtársak azonban most nem mutatkoztak illetlen játszótársnak.

Hozzászólásának tartalma és stílusa összhangban volt méltatlan viselkedésével. Megnyilvánulásaiban sűrítve tapasztalhattuk mindazt, mely évek óta jellemzi parlamenti fellépését. Egy lelkileg sérült ember zavart, túlkoros kamaszfiúéra emlékeztető megnyilvánulásait tükrözte a hozzászólás. És ez az ember egy miniszteri szék várományosa! Egyértelművé vált számomra, hogy Navracsics Tibor nem méltó az ország képviseletére semmilyen tisztségben. Bársonyszékes álmai remélhetőleg végleg szertefoszlanak, további játékaihoz új játszóteret kell keresnie. Szeretném hinni, hogy az már nem a Magyar Köztársaság parlamentje lesz!

Lénárt Béla Budapest