Engem először kimondhatatlan nyugalommal töltött el az a kilátás, hogy szeretett hazánkban húsz évre ki lesz küszöbölve a demokráciának az a csökevénye, hogy osztódunk, vitázunk, értékeket ütköztetünk, amik akkora lármát csapnak, hogy kiverik az álmot a szemünkből. Be kell látnunk, nekünk máris sok volt ez az idő, ez az első húsz év: jobb a polisz minden gondját-baját, a döntés nyűgét rábízni azokra, akik születési alapon, a szentkorona-elmélet letéteményeseiként arra elrendeltettek.

Fátyolos tekintettel vettem elő sokáig csak ereklyeként őrzött úttörősípomat a piros zsinórral, áldottam az eszemet, hogy ennyire előrelátó voltam, hogy nem dobtam ki, mondván, ki tudja, mikor lehet még rá szükség. Boldogan ernyesztettem el tagjaimat. Rájöttem, ez az érzés hiányzott már oly régóta, és remélem, hogy azalatt, míg a gondolkodással járó stressz érezhetően feszültségben tartotta az inaimat, belső szerveimet és a hormonháztartásomat, nem indult meg olyan visszafordíthatatlan folyamat a szervezetemben, ami lerövidítené ezen üdv hosszú távú, zavartalan élvezetét.

Hanem „az a vég, csak azt tudnám feledni…”! Merthogy minden olyan éterien tökéletes lenne, csak ne lenne ott ez az idői behatárolás!

Tizenhat-húsz év, mondja. Ez számomra a leginkább zavarba ejtő mozzanat. Ez már akkor is nyugtalanított, amikor Mikola doktor érthetetlen szerénységgel megelégedett húsz évre való bebetonozódással. Nem értem, miért kell ennek húsz év múlva véget érnie? Még én sem leszek gügyögő vénember, nem beszélve a gyermekeimről. Nem értem, miért nem lehet tökéletes munkát végezni. Mi jöhet közbe?

Ha egyszer sikerül a vitát megfelelő helyre száműzni (teszem azt, a Loviba), ha egyszer a kétosztatú politikai erőteret sikerül egyetlen monolit tömbbé sűríteni, ha a gyarapodó országban mindenki szivarzsebből kifizeti a tizedet, és az ország soha nem látott spirituális fejlődés színtere lesz, ami feledtetni tudja majd az Isten országa felépítésének még útjában álló akadályokat; ráadásul, legyőzve a fantomokat, a harmadik vébédöntőt már nem veszítjük el (mert, ha nem tévedek, az új nemzeti munkatervben ez is szerepel) –akkor mi a fránya zavarhatja meg ezt az idillt?! Megunják? Megunjuk? Kell egy kis rossz, hogy újra tudjuk értékelni a jót?

Ostobaság! Mi ez a rosszul értelmezett nagylelkűség? A nemzetrontók nemzetrontók maradnak! A génekben hordozott „rárontó” erők csupán szunnyadnak, de nem iktathatók csak úgy ki! Nem félti egy kicsit sem a „minden tíz falu készíttessen egy Wass-szobrot” – akkorra várhatóan többszörösen túlteljesítő – népi mozgalmát? És mivé lenne így az Országos Prohászka Emléknapok áldott intézménye?

Még, hogy húsz év…! Lehet, hogy Ő addigra már nem érez elég erőt magában ahhoz, hogy egy személyben lássa el első konzuli, néptribunusi és szövetségi kapitányi tisztét, de hát éppen akkor jöhet el a Szijjártó ideje! (Ah, a bőség zavara!)

Egészen felizgattam magam, de egyszer csak fény villant át a homályon, megvilágosodtam. Ugyan mi késztetne egy bölcs vezérlő tábornokot arra, csaptam a homlokomra, hogy, miután megtisztította a terepet az ellenséges erőktől, gúlába rakatja a fegyvereiket, majd népegészségügyi okokra hivatkozva karanténba viteti őket, egyszer csak általános leszerelést hirdessen a sajátjainak és inkább fegyvert adjon a legyőzöttek kezébe? Ekkora marha csak nem lehet! Kizárt, hogy ennyire úrrá legyen rajta a csömör! Igen, kizárt!

Felszabadultan felnevettem, és újra elöntött az előbbi forró ernyedés, ez a szinte lebegéssel határos érzemény.

Csabai Tamás műfordító