Még egy hét sem telt el azóta, hogy a lapok megszellőztették ezt a titokzatos utat a makaói sétával, de az érdekeltek már túl vannak a tizedik magyarázaton, értve ezalatt, hogy hová, miért és miből utaztak. A kormánybiztos és titkárnője az elmúlt öt nap hírei megnyilatkozásai alapján utazott már az MSZP pénzén, a Miniszterelnöki Hivatal pénzén, az Európai Unió pénzén, finanszírozták útjukat az európai szocialisták, a kínai kommunisták, a kínai állam, Makaó városa; az utat meglepő módon s nyilván valami fatális tévedésből kifolyólag csak a BKV nem támogatta, ami hagyján, de volt nap, amikor a kormánybiztos nem is emlékezett rá, hogy a távoli 2009-es esztendő utolsó hónapjában Kínában járt volna, hogy aztán a hét elején a homlokára csapjon: hát, persze, mégiscsak jártam Makaón, és az utat magam fizettem.

Ami igen derék dolog, csak épp mára jelentőségét veszítette. Nem elsősorban azért, mintha az ember kezdene immunissá válni a közpénzekről s a titokzatos, titkárnős utazásokról szóló hírekre, legyintve egyet, hogy nagy ügy, újabb politikus utazott a mi kontónkra, hanem, mert Veres János küldött egy vaskos üzenetet a társadalomnak, szűkebben szólva pártja reménybeli választóinak.

Nem az utazásról van szó, ámbár egyszer már végre tisztázni kellene, hogy tulajdonképpen mit várunk mi a vezetőinktől. Már azon túl, hogy ne vegyenek fel fizetést, prémiumot, költségtérítést, ne használjanak szolgálati gépkocsit, ne legyen házuk, nyaralójuk s egyáltalán: ha lehetséges, záros határidőn belül forduljanak föl.

Az országhangulatnak ma gyakorlatilag a hatvanas évek Albániája felelne meg leginkább, amikor Enver Hodzsa bölcs regnálása alatt minden rendű és rangú vezetőnek az év három hónapját fizikai munkával kellett töltenie, hogy el ne felejtse, honnét jött és kiket vezet. Az eredményét láttuk.

Hanem az volna itt a baj, hogy áll a társadalom bölcs ítélőszéke előtt egy ember, volt pénzügyminiszter, nem mellesleg pártja alapítója, akinek ma társaival az a nemes küldetés jutott, hogy együttes erővel, a lehető legjobb arcukat mutatva, emberi szóval próbálják meg viszszaszerezni legalább minden harmadik lakótelep nyugdíjasainak a bizalmát.

Amihez ugyebár legelébb is meg kell szólítani az embereket. Hát sikerült. Áll a lakótelep előtt egy ember, és égre-földre magyarázkodik, hogy ő nem így utazott, hanem amúgy, aztán meg épp ellenkezőleg, hol zavarosan, hol hányavetin, mintha legalábbis postavonatot rabolt volna ki Makaóból jövet, s hiába a makaói ünnep fölötti öröm, a titkos, de gyümölcsöző nemzetközi kapcsolatok, itt most kizárólag lakótelepi szempontról van szó. Márpedig e szempontból nézve, ha valaki azzal védekezik, hogy a fene emlékszik már arra, hol járt hatvan napja, akkor az vagy szenilis vagy nagyon pökhendi, az lenéz minket, tehát teljesen fölösleges megszólítani, mert úgyse tudunk miről beszélgetni.

Továbbá: ha valaki öt napon át ötfélét mond az útról (és a titkárnője még meg se szólalt), a hatodikon nem állhat elő azzal, hogy jaj, most veszem észre, hogy saját zsebből fizettem, mert ugyancsak lakótelepi, sőt lakótelepen túli szempontból is, hogyan lehetne a mi emberünk az, aki csak úgy, szimplán áll a zsebéből egy makaói utat, aztán szórakozottságból elfelejti. Miközben mi is kifizetünk ezt-azt, sőt mindent a zsebünkből nap mint nap a boltban, ám érdekes módon, nekünk nem megy ki a fejünkből.

Ez a hányavetiség, ez a ki ha én nem stílus, ez a nagyon nem úriemberi gesztus, amit a szoci potentátok is nagyon tudnak. S amiben benne van a zsarolás is, hogy bármit teszünk is vagy csak mondunk, az utolsó pillanatban úgyis mellénk álltok, hiszen még mindig mi vagyunk a legkisebb rossz. Kérdés, hogy értik-e ezt az egészet.