A korra jellemző, hogy a mai napig sem ismerik az összes kivégzett számát; nem „könyvelték” őket. Az alsó becslések tízezertől indulnak, a felső becslések százezerig terjednek. A „tisztogatás” méreteit érzékelteti, hogy Franciaországban (ahol a lakosság száma akkoriban a magyar népességnek nagyjából a négyszerese volt, mintegy negyvenmillió volt) háromszázezer ember ellen indult vizsgálat, 127 ezer ember került kollaboránsként bíróság elé, ebből 97 ezret ítéltek el, 6763 személyt halálra. Húszezerre becsülik azoknak a nőknek a számát, akiket „horizontális kollaboráció” miatt „civil kezdeményezésre” kopaszra nyírtak.

A bíróságok által halálra ítéltek közül végül „csak” mintegy másfél ezret végeztek ki. Annál több volt azonban az olyan kivégzettek száma, akik el sem jutottak a bíróságig. A szolid becslések (utólagos hivatalos összeírások nyomán) az ő számukat kilencezerre teszik, a tisztogatások öszszes halálos áldozatát tíz-tizenegyezernek mondják. A közkeletű vélekedés azonban Robert Aron háromkötetes munkája alapján inkább a harminc-negyvenezres számban hisz. A közfelfogást szemlélteti például Jean-Joseph Julaud nagyközönségnek („pour les Nuls)” írt történelemkönyve, amelyben a háború utáni korszakról szóló rész első alfejezetének címe: „Negyvenezer kivégzés”.

Negyvenezer csak egy nullával több a cikkben szereplő négyezernél. Elképzelhető, hogy a szöveg születésének egyik szakaszában valaki – a nyomdász, a korrektor, a szerkesztő vagy netán tán maga a szerző, Szentirmay László – egyszerűen nem hitte el, hogy a negyvenezres szám nem elírás, és egy nullával rövidítve hitelesebbnek érezte az idézett adatot. Lélektanilag ettől érdekes ez az aprócska (bár nagyságrendi tévedést okozó) adathiba: jellegzetes történelmi optikai illúziót tükröz. A történelmi szemlélet történelmietlen torzulásának azt a gyakori formáját (lásd például a vitát elindító cikket: Bűnösökről, sírokról – s a tényekről, január 9. ), amikor is nyugodt, konszolidált korok szabályrendszereit vetítik vissza a múltba, hogy ezekhez igazítsák különleges korszakok és rendkívüli állapotok eseményeinek értelmezését.

Horváth György Budapest

Horváth Györgynek tökéletesen igaza van abban, hogy Franciaországban igen nagy méretű felelősségre vonás történt a második világháború után. Én is pont azt akartam érzékeltetni, hogy a „közvélekedéssel” és sajnos bizonyos történészek sugalmazásával szemben – ha tévedésekkel is, de – nálunk is megtörtént a háborús bűnösökszámonkérésének szükségszerű folyamata, méghozzá a nyugati vagy keleti országokhoz képest mérsékelt vehemenciával. Bulgáriában például hozzánk képest tízszer annyi embert végeztek ki és ítéltek életfogytiglanra, de nyugaton is sok helyütt, így Franciaországban is jóval nagyobb volt a retorzió.

A „nagyságrendi tévedés” azonban enyhén fogalmazva költői (olvasói) túlzás, még ha olyan neves személyre is hivatkozik, mint Robert Aron. Mint H. Gy. is elismeri, Franciaországban „a mai napig nem ismerik az összes kivégzettek számát, nem »könyvelték« őket”. Később persze azt állítja, hogy a „közkeletű vélekedés” harminc-negyvenezer kivégzésben hisz. Egy történész, mint a korszak és a téma nagy szaktekintélye, Zinner Tibor (akinek 1986-os könyvéből idéztem az adatot...) azonban megmaradt az elérhető konkrét információknál, s ez alapján közölte a francia partizánok által kivégzettek négyezres számát. Ez elég pontosan belefér a H. Gy. által is idézett hivatalos bíróságok ítélete alapján kivégzett 1500 fő és a tisztogatások áldozatának tartott tíz-tizenegyezer fő közé.

A „közvélekedés” persze más kérdés. Vajon hány kivégzettet saccolna ma „a közvélemény”, ha megkérdeznék, hány háborús bűnöst és kollaboránst végeztek ki hazánkban? Valószínűleg a hivatalos 189-nek a tíz-, akár húsz szorosát említenék. Szóval maradjunk meg az elérhető tényeknél. Abban persze minden bizonnyal egyetértünk a levélíróval, hogy történészeinknek (akár francia kollégáiknak is) még van kutatnivalójuk e területen is.

Szentirmay László