A győri önkormányzat is működtet az önellátásra már képtelen, korosabb polgárai védelmére többek között egy családias, viszonylag kis létszámú gondozóintézményt is. Ebben az Idősek Otthonában – mondhatni – minden példás. Vezetője olyan szakképzett főnővér, aki beosztottjait nem azzal a jelszóval készteti feladataik elvégzésére, hogy „előre!”, irányítási stílusát inkább az jellemzi, hogy „fogjuk meg, és utánam!”. Mind a nővérek, mind a takarítók-kisegítők vérbeli „terápiás személyzetként” látják el feladatukat. E komfortérzéshez nem utolsósorban az is hozzájárul, hogy a városban négy év óta hatalmon lévő párt egyik önkormányzati képviselője hosszú esztendők óta nemcsak ott van az intézmény minden nyilvános rendezvényén, de eredményesen lobbizik is azért, hogy a gazdasági világválság miatt bekövetkezett „szűk esztendők” se nehezítsék az otthonban gondozottak mindennapjait. A minapi farsangi bálon is jelen volt.

A sikeres „bulit” bevezető kedves szavai azonban oda nem illő kortesbeszédbe torkolltak, amikor az aktuális kopogtatócédula-gyűjtésre szólította fel a jelenlévőket, és pártját, a Fidesz–KDNP-t ajánlotta a lakók figyelmébe. De talán nem is ez hatott falsul, hiszen korrektül megmondta, hogy „a lakók, állampolgári jogon annak adják oda ajánlószelvényüket, akinek akarják”, s való igaz, hogy az efféle szociális intézmény a beutaltak számára valójában „lakás, vagy lakóhely”, ahol a pártaktivistáknak az ombudsman szerint sem tilos kampányolniuk. Csakhogy ezúttal, eltérően a négy évvel korábbi megoldástól – elfoglaltságára való hivatkozással – „most nem fog személyesen bekopogni minden lakószobába kopogtatócéduláért, hanem az idősotthon személyzetét kéri meg ezek begyűjtésére”. Mi ez, ha nem visszaélés az erőfölénnyel és a gondozottak kiszolgáltatottságával?

Ugyancsak észnél kellett lennie tehát az előzőekben dicsért otthonvezetőnek, hogy ebből a slamasztikából anélkül másszon ki, hogy bárkit is megsértsen.

Javára legyen mondva, megoldotta ezt is, ragaszkodva a győri szociális intézményekben érvényesülő pártatlansághoz, s a szavazás tisztaságát garantáló szabályozáshoz. És az intézmény patrónusa sem vette rossz néven a kritikus észrevételt! Sőt megköszönte, még bocsánatot is kért elhamarkodott mondataiért. S hogy ezt komolyan gondolta, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy két nap se telt el, és személyesen járta végig az idősotthon szobáit, kopogással kért engedélyt a belépésre, helyesbítette farsangi bakiját, s mindenkit külön-külön megkérdezett, hogy előadhatja-e „pártos” kérését az ajánlószelvényekre vonatkozóan.

A példaintézményben tehát kétségkívül minden rendben van, a demokratikus szabadságjogokon nem esett és nem esik csorba. Vajon azonban mindenütt ugyanilyen éberek vagy akár korrekcióra is készek a demokraták? Ráadásul nemcsak az ajánlószelvények elkérésének-odaadásának lebonyolítására kell most odafigyelnünk, hanem majd a szavazásra is, például arra, amikor a mozgóurna kiérkezik az ágyhoz kötöttekhez, vajon abban a szent pillanatban ki van a közelükben, vagy éppen ki húzza be netán helyettük azt a bizonyos voksot.

A szerző író, Győr