Are We The World?
A „We are the World” 1985-ben született és a Nyugat számára emblematikussá vált: jó emberek vagyunk, segítünk a rászorulókon, adakozunk, segélyt küldünk, örökbe fogadunk. Jelenleg éppen járványszerűen terjed az adoptálási láz (amelyet nem kis részben a sztárok, Madonna vagy Angelina Jolie emeltek követendő mintává). A haiti árvák tömeges, szervezett szállítása az USA-ba és Európába már-már az embercsempészet és gyermekkereskedelem vádjait vetik fel.
De csak kevesekben merül föl, hogy itt valami nincs rendjén. Ha egész országok, mint Haiti, és teljes régiók, mint a szubszaharai Afrika ennyire végletesen kiszolgáltatottak, akkor az egy rendszerszintű problémára utal, amely a természeti katasztrófák nyomán hirtelen napvilágra kerül, de ad hoc lelkiismereti fellángolással nem gyógyítható, csak a tüneteit lehet enyhíteni.
Félreértés ne essék, rendkívül fontos, hogy földrengés, cunami vagy tornádó után megmozduljon a világ, hogy azonnal és hatékonyan segítsük az életmentést és az újraépítést. De ez nem lehet elég, mert a „médiavaksi” hétköznapokban a csendes cunami vagy a kizsákmányolás láthatatlan rengései: a szegénység, az éhínség, a betegségek, továbbá a kereskedelmi korlátok vagy a nyugati államok felé fennálló adósságteher ugyanannyi embert kárhoztat halálra és szenvedésre, mint egy-egy természeti katasztrófa.
Arról nemigen szólt a média, hogy Haitinek egymilliárd dollárt meghaladó adóssága van jelenleg is a Világbank és a Valutaalap felé, így az odaérkező segélyek jelentős százalékát azonnal visszatörlesztik a feladóknak. A jelenlegi világrendbe bele van kódolva, hogy a szegények szegények maradjanak, a gazdagok meg gazdagok, mindenféle kampányszerű mozgósítás és jótékonykodó gesztus ellenére.
Huszonöt éve a kiterjedt és tartós szárazság Kelet-Közép-Afrikában (Etiópiában, Szudánban, Ugandában) felébresztette sokak lelkiismeretét és felkeltette segítő szándékát. De mi változott azóta? Tavaly év végén vezető hír volt a mainstream angolszász hírportálokon, hogy újra milliók életét veszélyezteti a kiújuló aszály Afrikában, és sokan elméláztak azon, hogy a kerek jubileumát ünneplő 84-es Live Aid szupermegakoncert vagy a 85-ös, most újramelegített We are the World óta a szegény világ helyzete nemhogy javult, de talán még tovább romlott.
Továbbra is minden ötödik másodpercben meghal egy kisgyermek a fejlődő országokban (naponta 25 ezren!). Továbbra is naponta kb. hétezer embert fertőz meg az AIDS, továbbra is egymilliárd ember szenved hiányt ivóvízben, ugyanennyien napi egy dollárnál kevesebből élnek, tehát folyamatosan az éhhalállal néznek farkasszemet.
Éppen tíz esztendeje, hogy az iparilag fejlett, gazdag államok megfogalmaztak egy célrendszert, az ún. millenniumi célokat 2015-ig. Ebből már csupán 5 esztendő maradt, s látható eredmény eddig semmi. A millenniumi célokat kihirdető ENSZ-tagállamok sokak szerint túl optimisták voltak és nem számoltak a globális kapitalizmus, vagy éppen a földi éghajlat egyre súlyosbodó válságtüneteivel.
Mindig éppen meg kellett menteni a világot. Nemrégiben például a pénzügyi válság kirobbanásával közvetlenül összefüggésbe hozható bankokat kellett kisegíteni, hogy elkerüljük az állítólagos összeomlást, így sem a klímaváltozásra, sem a szegények hatékony megsegítésére nem maradt pénz. Mindegy, majd kihirdetünk egy újabb magasztos programot, és néha eldúdoljuk könnyes szemmel, hogy „viárdövörd, viárdöcsildren”.
De komolyan, Are We The World?
A szerző kulturális antropológus
