Mielőtt magáról a kárpótlás indokolt vagy indokolatlan mivoltáról szót ejtenék, el kell mondanom, hogy a magyarországi reakciók egy mentálisan nem egészséges társadalom képét tükrözték. Radikális jobboldali kommentelők közül többen a zsidó szervezetek kollektív elhatárolódását követelték, mintha valamiféle „Nemzetközi Zsidó Központi Bizottság” döntött volna a MÁV, „azaz Magyarország” elleni perről, és a budapesti „kirendeltségnek”, azaz a helyi hivatalos zsidóságnak – a magyar becsület és presztízs biztosítása érdekében – ellent kellene szegülnie a „Főhadiszállás” utasításainak.

E reagálások sorába illik logikailag a Magyar Hírlap egyik publicisztikája, amely a Chabad EMIH rabbiját szólította fel válaszra („mert Öntől még érdemes kérdezni”), ezzel is jelezve, hogy a Magyar Hírlap, mely magát megalkuvásmentes jobboldali orgánumnak tartja, kit is vél a „zsidó hálózat” lokális, ugyanakkor számára is tárgyalóképes, kompetens vezetőjének

Természetesen van helye a kritikának, hiszen a beadvány nagyon bizarr, ám ez csak akkor méltányos, hogyha a per mostani anyagi követeléseinek dühödt elítélését mindenképpen megelőzte volna a deportálások áldozatai előtti főhajtás. A Mazsihisz ambivalensebb és egyes szakértők hevesebb „elhatárolódásait” nem annyira az ügy kezelése, mint inkább a belőle esetlegesen következő politikai kár csökkentése motiválta. Félelmi reakciókról van szó, hiszen többen (amúgy nem alaptalanul) úgy gondolták, hogy az ügyet a szélsőjobboldal (illetve a Jobbik) a zsidóság elleni uszításra fogja felhasználni (sikeresen) a választási kampányban. Ráadásul praktikusan is indokoltnak érezték, hogy egy jövendőbeli jobboldali korszakra is bebiztosítsák magukat azzal, hogy elhárítják fejük felől a magyarellenesség kimondott vagy kimondatlan vádját.

Azt mindenképpen le kell szögeznünk, hogy még ha ez a beadvány abszurd követeléseket is fogalmaz meg, a kárpótlás kérdésének a felvetése – önmagában – nem illegitim. A magyar zsidóság sem kollektíve, sem személy szerint nem felel semmiféle zsidók által benyújtott beadványért vagy jogi keresetért a világban, hiszen, ha elfogadnánk ezt a tételt, egy antiszemita toposz szerint gondolkodnánk. Arról nem is beszélve, hogy a nagy zsidó kárpótlási szervezetek nem állnak e beadvány mögött.

A MÁV-elleni beadvány azonban komolyabb kérdéseket is felvet, mint gondolnánk. Egyrészt ez a pereskedésesdi/bíróságososdi mélyen hozzátartozik Amerika kultúrájához, ahol sokan, sokféle okból és sokszor fordulnak bírósághoz, ráadásul a vagyoni kártérítés igénye/mértéke is nagyon magas, sőt irreális is lehet. Sokaknak ez fő pénzkereseti forrásukká vált. Ez a MÁV elleni perre is igaz, hiszen az 1944-es dollárösszeg 33-szoros felszorzása, valamint a peranyagban szereplő követeléseknek a korabeli magyarországi zsidó gazdagsággal való közvetlen összekapcsolása is bizonyítja, hogy tényleg vannak olyanok, akik maguk vagy hozzátartozóik egykori szenvedéseit indokolatlan anyagi előnyszerzésre akarják felhasználni.

A magyarországi egyéni és kollektív kárpótlás még mindig nem ért véget, ugyanakkor a túlélők, főleg azok, akik lágerekben vagy gettókban voltak, komolyabb összegeket is kaptak. A folyamat a kilencvenes évek eleje óta zajlik, a magyaron kívül német és osztrák (sőt: amerikai) források is érkeztek az országba. És ebben rejlik az egész helyzet problematikája Kelet-Európában. Sokan (ki okkal, ki ok nélkül) a kommunista diktatúra áldozatának tartja magát, s úgy érzi, hogy a szenvedési és az ahhoz kapcsolódó kárpótlási versenyben a vészkorszak túlélői magasan „vezetnek”.

Ennek a ressentiment érzésnek vannak jogos elemei, hiszen a holokauszt-túlélők igényeit nyugati hatalmak támogatják (olykor elégítik ki), olykor presszionálják, s ez a mai globalizálódott világban egyértelműen egyfajta hierarchikus viszony kifejeződését és éreztetését jelenti, fentről lefelé, Nyugatról Keletre. Az európai zsidó népirtás tartalmi és formai elemeit ugyan nem lehet a magyar kommunista diktatúrával analógiába állítani, de a totalitariánus kommunista és fasiszta rezsimek elméleti összevetése teljesen legitim, és sok helyen – így Kambodzsában, a Szovjetunióban és másutt – még a praktikus analógiák is megállják a helyüket.

Az is igaz viszont, hogy – bár a kommunista diktatúra áldozatainak egyéni kárpótlása tekintetében egyes kelet-európai országok komoly erőfeszítéseket tettek –, a kérdés megnyugtató megoldása áldozatul esett a történelemnek és a nagypolitikai pragmatizmusnak, mivel a Szovjetunió és jogutódja a Nyugat (ma: EU, NATO, USA stb.) szövetségese, így ez utóbbi – a holokauszt esetével ellentétben – semmilyen komolyabb nyomást nem fejtett ki a kommunisták által elkövetett bűnök helyi restitúciója érdekében. A náci Németország legyőzetett egy széles koalíció által, ami teljesen más kiindulópontot jelentett a holokauszt túlélői számára, akik – megérdemelten amúgy – komoly kártérítést kaptak üldöztetéseikért.

A világban azonban ez olyan „szenvedésversenyt” teremtett, melynek következtében a kelet-európai diktatúrák áldozatai joggal érzik úgy, hogy ők el vannak hanyagolva, le vannak maradva, anyagilag semmilyen vagy csekély mértékben kaptak kártérítést és sokan – már csak ezen az alapon is – a zsidók ellen, illetve a holokauszt bagatellizálása, tagadása felé fordulnak.

Ez a viszálykodás amúgy történetileg pontosan beilleszthető a zsidókat pénzsóvársággal vádoló antiszemita előítéletek történelmi sorozatába.

Nehéz érzések terén igazságot tenni, de alapelveket azért leszögezhetünk. A mindenkori magyar kormánynak az a kötelessége, hogy ápolja a holokausztban elpusztult magyar zsidó áldozatok emlékét s teremtsen olyan légkört, hogy minden magyar zsidó és nem zsidó érezze otthon magát ebben a hazában, azaz folyamatosan tegye lehetetlenné a bármiféle etnikai, vallási vagy osztályalapú megkülönböztetés lehetőségét. Ugyanakkor (persze) a túlélőkről anyagilag is gondoskodnia kell.

A zsidó szervezeteknek és a kárpótlásra törekvő magánszemélyeknek viszont nemcsak az ország teljesítőképességére kell tekintettel lenniük, hanem arra is, hogy sok ember ebben az országban egy másik diktatúrának volt az áldozata, ezért legyen fülük az ő szenvedéseik meghallására is, az igények stílusa erre legyen tekintettel. Azt már mondanom sem kell, hogy nem szabad úgy tenni, mintha Magyarország kizárólag a zsidó temetők vidéke lenne, s nem itt élne Közép-Kelet-Európa legnagyobb zsidósága.

Az irreális anyagi követelések nem szolgálják sem a holokauszt emlékének méltóságát, sem a túlélők érdekeit, s ennek a nézetnek a képviselői attól is eltekintenek, hogy a magyar zsidóság nem elkülönült, a többségi társadalommal szembenálló csoport, hanem Magyarország integráns részét alkotja, ezért az igazságtalan anyagi követelések ugyanúgy ellenük, ellenünk is irányulnak, nekik is, nekünk is fájnak.

A szerző történész