Ha tanulmányt kértek tőle, mely a problémamegoldás magyarországi lehetőségeit boncolgatta, Pampli úr elővette évtizede rögzített dolgozatát, mely a hazai problémamegoldás alternatíváit boncolgatta. Pampli úr élte a hazai problémamegoldó értelmiségi szürke életét, s várta, hogy eljöjjön életének nagy pillanata megint, melyben ő a legjobban érzi magát, s melyben egész habitusával, tudásával, fölkészültségével teljes emberként szerepet tud vállalni. Várta, hogy jöjjön már a válság. Ez volt ugyanis Pampli úr mindene. Ha valami rendben ment a világban, attól depresszióba esett. Ha klappoltak a dolgok az életében, fölnézett az égre, s azt mondta, unalmas ez így. Úgy gondolta, a világ kisiklott szekérhez hasonlítható leginkább. Ha valami olajozottan működik, az csak látszat. A dolgok eleve rossz irányba mennek, de mindig akadnak, akik elhitetik a naiv emberiséggel, hogy eljött a boldogság órája. Pampli úr tudta, hogy az út végén úgyis mindig minden elromlik. És akkor persze törvényszerűen előveszik őt.

Mert napnál világosabb, hogy a válságot valakinek kezelnie kell.

Ő pedig csak ehhez értett igazán.

A válságot problémaként értelmezte. Probléma például az életben, ha egy aszszonyt otthagy a férje, ha sört szeretnénk inni, de mikor nyelvünk a habhoz ér, eszünkbe jut, hogy nincs egy árva fityingünk sem. Ha sietni akarunk, de a műszerfalon felvillan az üzemanyagtartály jelzése, ha vesztésre állunk, s elég lenne egy árva gólocska ahhoz, hogy továbbjussunk, s erre mindössze két-három percünk maradt csupán. Az élet, szokta mondogatni, tele van problémahelyzetekkel, az emberek ezektől általában meg szoktak ijedni, ahelyett, hogy az én módszeremet alkalmaznák. De mi is ez?

Pampli úr elmélete szerint a problémák mindig egy adott halmaz elemeként jelennek meg. Nincs olyan, hogy a probléma magában jelentkezik, az egyik mindig követni szokta a másikat (Pampli úr kedvenc szólása szerint: a baj nem jár egyedül). Nem képzelhető el, hogy az őserdőben mászkálva 99 csupa szép virágot láthatunk, ráadásul pompás a levegő páratartalma, hogy a nap is süti az arcunkat, ám egy tigris (probléma!) az ideális helyzetben lévő ember fölfalásának szándékával előugorjon a sűrűből. Csak az van, már Pampli úr álláspontja szerint, hogy a tigris előugrásához hozzákapcsolódik az az esetleges félelmünk is, hogy a sűrűből bármikor előugorhat egy tigris. Ez a félelmünk generálja azt az érzetünket, hogy majd megfulladunk, olyan sűrű a páratartalom, a nap, amikor a tisztásra érünk, szétmarja a bőrünket, mérgező liánok tekerednek ránk, amint lépünk, ráadásul baromira egyedül is vagyunk, egy szál gyufa és egy kopott bicska nélkül az őserdőben: problémák garmadája, melyek elemésztésünkre sorakoznak föl. Leküzdésük úgyszólván lehetetlen. Mi a megoldás?

A Pampli-féle problémalegyűrési szabályok lényege, hogy a problémahalmazt tovább kell dúsítani. Újabb és újabb problémákat kell előidézni ahhoz, hogy egy korábbi probléma eltörpüljön az újak mellett. Erre az elvre épülnek a háborúk, szokta magyarázni a nagyszerű gondolkodó. Egyik este csak egy ágyúgolyót lőnek ki ránk, ilyenkor azt hisszük, belepusztulunk. De a következő este már egy órán át lőnek ránk, s akkor már eszünkbe sem jut az előző este átélt esemény (mint korábbi probléma, elhalványul). Ahhoz tehát, hogy a válságot jól tudjuk kezelni, mondja Pampli úr, újabb és újabb problémákra van szükség, s akkor azt látjuk, hogy a nagy problémák automatikusan kiölik a kisebbeket.

A pompás gondolkodó a tigrispéldával szokta szemléltetni modelljét. Ha félünk a tigristől, be kell szerezni egy krokodílust, de legjobb, ha mindjárt kettőt állítunk a sűrűbe, a gallyakra pedig mérgeskígyókat tekerünk. Ha ezt megcselekedjük, elmondhatjuk, hogy jó okunk van félni, ki a franc emlékszik arra a reumás és fogatlan tigrisre, amelytől néhány napja rettegtünk; egyszerűen nevetséges.

Mostanában egyre több híve van nálunk a pamplizmusnak. Gondjaink mind pénzügyi, mind politikai és társadalmi vonatkozásban sokasodnak. Ami azt igazolja, hogy Pampli Dezső nem a levegőbe beszél.