Ebből maga a püspök sem csinált titkot, szerinte „egyetlen olyan párt van, amelyik a keresztény egyház értékrendjét … képviseli”. (Nota bene: a Fidesz–KDNP az papíron két párt.)

Nem vackolódnék azzal, hogy olyan, mint „keresztény egyház”, nincsen. De azzal se, hogy Kiss-Rigó püspök úr nézete szerint ma Magyarországon se „igazi” baloldaliak, se „igazi” liberálisok nincsenek. Ebben ő nem lehet döntőbíró. Az viszont érdekes önriposzt volt tőle, hogy „ha volnának” ilyenek, akár mellettük is kiállna, merthogy – itt jön a lényeg – a valódi baloldali értékek egyszersmind keresztény értékek is.

A püspök úr keveri a dolgokat. A római katolikus egyház Európában mindig szemben állt a politikai baloldallal, annak „szocialista” nevet viselő politikai szerveződéseivel, de mindig voltak „szociálisan” érzékeny áramlatai, személyiségei. Ők még álmukban sem gondolták, hogy valaki „baloldalinak” hiszi őket. Abban a kritikáktól sértett püspöknek igaza van, hogy „bármely szervezetnek, így az egyháznak is joga van ahhoz, hogy kifejtse, mely párt vall az övéhez hasonló értékeket.” Csakhogy a római katolikus egyház nem egy szervezet a sok közül. Spirituális hatalom, amelynek erejét legföljebb Sztálin nem értette meg, amikor azt tudakolta tréfásan, hogy hány hadosztálya van a Vatikánnak.

A baj kétfejű. Baj van a joggal és baj van a csomagolással is, azzal a bizonyos „értékrenddel”. Az első: nem jogot vitatunk, hanem szokásjogot. Ahol az egyház és az állam szétválasztását komolyan veszik, ott az egyházak, puszta önvédelemből, nem avatkoznak bele a politikai játszmákba, nem kampányolnak. Az egyházak hirdetik a maguk „értékeit” – nem politikai rendezvényeken, hanem templomokban –, aztán döntsön a szavazó.

Ha a püspök úr tud nekem egyetlen szót mutatni a német CDU/CSU által kibocsátott dokumentumokban egyfelől, vagy a német keresztény egyházak papírjaiban másfelől, ahol a nevezettek önnön értékeiket „baloldalinak” vagy annak „is” nevezik, akkor kutatói jutalmat érdemel. Ilyen tudniillik nincs. Igaz, olyan se, hogy „jobboldalinak” titulálnának valamilyen értékrendet. Nem ellenségei önmaguknak, pláne nem a híveknek.

A jobboldali („keresztény”) pártok Németországban kormányoztak már együtt szocdemekkel is, liberálisokkal is. Nem egyszer. Tehették, mert a CDU például úgy gondolja, hogy „a keresztény meggyőződésből politikai cselekvés nem következik”! (Utólagos hálám a néhai Szabó Iván MDF-es miniszternek, aki fölhívta erre a figyelmemet.) Egyszóval: ha összeboltolnak ezzel vagy azzal, attól még keresztények maradnak. A német keresztény egyházak feltűnően hallgatagok, ha azt kérik tőlük – nem kérik –, hogy kampányidőszakban nevezzék meg, mi szerintük a pártpolitikában a „keresztény”, és mi nem az.

Ha valakinek, mint a mi püspökünknek végképp leküzdhetetlen mondanivalója van, akkor mondja azt – minden értékhandabandázás nélkül –, hogy én zsigerből utálom a szocialistákat, mert mindegyikükben álruhás kommunistát látok. Így egyszerűbb és meggyőzőbb.