Ám én mással magyarázom az oldott hangulatot. Azzal, hogy sikerült elfogadtatni a külföldi delegációkkal, tartható az idénre tervezett deficit. Tévednek, ha azt gondolják, hogy ez nem igényelt komolyabb erőfeszítést! Egy olyan költségvetésről kellett meggyőzően érvelni, amelyikből egy hónap leforgása alatt eltűnt több mint 170 milliárd forint. Amelyikben január leteltével alig maradt olyan irányszám, amelyik megfelelne a tavaly ősz végén elfogadott törvénynek.

S amely büdzséről feltételezhető, hogy a kormányváltás után megint gúnyát vált. IMF-es nyilatkozatok szerint a Valutaalap előtt ugyan a Fidesz eltökéltnek mutatkozik a fiskális fegyelem iránt, de arcvesztés nélkül bajosan hagyhatják változatlanul a költségvetést. No, egy ilyen adathalmazról kellett bebizonyítani, hogy a végösszeg – a deficit – a felfordulás után is sértetlen marad. Hogy bebizonyították, vagy elhitették, nem tudom. Gyanítom, az IMF küldöttei elég tapasztalattal vannak felvértezve, hogy kiszúrják, ha az utóbbival próbálkoznak náluk. Tény, sikerült velük legitimálni a hiánytervet, így aztán minden ok megvolt az örömre.

S nekünk vajon van-e okunk örülni? Mire jutottunk az elmúlt másfél évben, amióta nálunk is kaszabol a válság? S mire az elmúlt szűk egy évben, amióta egy magát szakértőinek tartó kormány gondozza pénzügyeinket? A válasz leegyszerűsítő lenne, ha úgy szólna: majdhogynem semmire. Pedig az életünk színvonalát jelző mutatók ebben az időben nem javultak. Sőt, a munkanélküliség 10 százalék feletti tartományban ragadt, a gazdaság bővülés helyett zsugorodik, hitelhez jutni szinte lehetetlen.

Igazságtalan volna azonban mindezért a Bajnai-kormányon elverni a port. Súlyos örökséget kaptak, béklyókkal, melyeket a hitelnyújtókkal az előző kormány által kötött megállapodás tett rájuk. S ami nélkül mint a Titanic, úgy süllyedtünk volna el az államadósság tengerében – no nem olyan komótosan, két lottyanás, és végünk. Figyeljünk oda, mi jut most osztályrészül a görögöknek. Elszállt a hiányuk (amit ideig-óráig le tudtak tagadni, ezzel is tetézve a bajukat), agyonnyomja őket az államadósságuk – Európa mégis azon hezitál, hogy akár csak a kisujját odanyújtsa segítségként. Pedig a görögök sokkal fontosabb játékosok ebben a mezőnyben, mint mi. Athénban euróban adják a fizetést, és euróval fizetnek a boltban: őket az eurózóna képzeletbeli határain belül érte a sokk, míg a magyar kormány csak az európai uniós tagállami igazolványt tudja mutogatni, ha egyáltalán kíváncsi rá bárki is „odafent”. Ne legyenek illúzióink, nem kíváncsiak.