A kínaiak diplomáciai úton alighanem előre jelezték rosszallásukat, amikor azonban hivatalos bejelentés történt a találkozóról, a kínai kormány – egészen szokatlan módon – nyilvánosan felszólította az amerikaiakat, hogy vizsgálják felül a döntést. Ami természetesen nem fog megtörténni.

Arra, hogy egy olyan világpolitikai helyzetben, amikor Obamának égető szüksége van Kína támogatására – például az Irán elleni nemzetközi szankciók ügyében –, milyen haszon származik egy ilyen jól irányzott, szimbolikus, Kína-ellenes gesztusból, nincsen értelmes magyarázat. Illetve van. A Fehér Ház már a tajvani fegyverszállítások jóváhagyásával is megmutatta, hogy nincs tekintettel a „pekingi érzékenységekre”. Elég neki defenzívában lenni odahaza egy csomó más ügyben – a Kínára egyfolytában acsargó – republikánus ellenzékkel szemben; még csak az kéne, hogy olyan látszat kerekedjék, mintha defenzívában volna a kínaiakkal szemben is, és a nyilvánosan megfogalmazott vád szerint a „kínai kommunisták karmesteri pálcájára táncol”.

Persze, ha Obama bírálói tudnak Kínánál jobb vevőt az amerikai állampapírokra, akkor fogadják utólagos gratulációmat. De nem tudnak. A helyzet az elnököt valójában pontosan úgy idegesíti, mint őket: Peking az utóbbi időben nemcsak engedelmes vásárló, hanem „politikai izmozó” is, amit az amerikaiak, mint „az egyetlen globális szuperhatalom”, elfogadhatatlannak gondolnak. Végtére is lehetetlen állapot az, hogy az Egyesült Államok Kína kegyeit lesse, nem? Meg kell mutatni nekik, hogy mi úgy járunk el, ahogy akarunk, tetszik vagy nem tetszik!

Körülbelül ilyen szimpla okoskodás lehet a dalai láma fogadása mögött. Szimpla és terméketlen. Tibet egy fillért nem ér. A dalai lámának, az Indiában székelő tibeti kormánynak, a tibeti autonómia minőségének semmi néven nevezendő világpolitikai súlya nincsen. Igen, elismerhető és elismerendő, hogy a dalai láma kitűnő ember, jelentős szellem, de hát ismertünk már a világpolitikában néhány hasonló személyiséget, akit Washington még figyelemre sem méltatott. Ha az amerikaiak nem akarnák annyira izzadságosan megmutatni, hogy a nekik százmilliárdokat hitelező Kínával szemben van még néhány kártya a kezükben, akkor ez az egész cirkusz nem kerülne a nagyérdemű orra elé.

Most mindenki arra tippel, hogy az eddig is vonakodó kínaiak az atomfegyverkező Irán elleni ENSZ-szankciók megvétózásával vesznek elégtételt a „tibeti sérelemért”. Itt azonban óvatosságot ajánlanék. A kínaiak nagyon, de nagyon pragmatikusak. Tudják például, hogy a nagy arab olajtermelők, az ő fő-fő szállítóik félnek is a perzsa ajatollahoktól, meg gyűlölik is őket. Mivel olajért, gazdaságuk éltető erejéért a szó szoros értelmében „a világ végére” is elmennek, mérlegelik, hogy ha Irán mellé állnak, akkor nemcsak Amerika és Európa haragját váltják ki, hanem az olajtermelő arabokét is. Mindenekelőtt és fölött a saját olajvásárlásaikat akarják biztonságban tudni, vásárolni Irántól is, az araboktól is, tehát ötször meggondolják, mit lépjenek a világpolitikai csatatéren.