Ha egy gyorsan romló folyamatban nem ismerhető fel és nem is kommunikált semmilyen távlatos cél, és nem jelenik meg egyetlen szereplő érdeke sem, akkor már jó eséllyel elértük a legrosszabb állapotot – a káoszt. Hogyan jutottunk ide? Székely Tamás kinevezésekor örültem, hogy a dicstelen elődök után egy kompetens szakember kapott lehetőséget rá, hogy építeni próbáljon végre. Vártam, hogy elkezdődik a korrekt kommunikáció. Ehelyett olyasmi történik, amire semmilyen ésszerű magyarázatot nem találok. Az ismeretségi körömben sem találok senkit, aki értené, mi folyik, aki felismerne valamilyen célt. Nem lehet ezt a helyzetet csak a gazdasági válsággal magyarázni, most végképp nem lehet az „orvoslobbit”, vagy a szakmai szervezeteket sem okolni. Nem a hat- vagy a nyolcmilliárd forint megadásáról van itt szó! És főleg nem arról, hogy ez pár nappal korábban vagy később használható fel. Ezek fontos, de felszíni kérdések.

Az igazi baj a strukturális reformok elmaradása. Elmaradt a kapacitásoknak és a ráfordításoknak a lélekszámmal és a megbetegedési mutatókkal arányos átalakítása. Erősen vitatható elvek és gyakorlat szerint folyik az uniós fejlesztési pénzek felhasználása (pl. Pólus-pályázat, kistérségi rendelők). Elmaradt a biztosítási csomag meghatározása is, miközben minden hozzáértő tudja, hogy ennyi ráfordításból nem lehet mindent megadni az eddigiek szerint, s még fejlesztéseket és béremeléseket is végrehajtani! Az elhibázott biztosítási reformkísérlet most nagyon sokba kerül! Nem a közpénzek magánosítása lett volna a legfontosabb cél, hanem annak a meghatározása, hogy mi fér bele a közbiztosításba. És ami nem, az lehetett volna a kiegészítő (magán-) biztosítások terepe! A hajó egy időre elúszott, ami nagyon nagy baj! Ám egy Székely Tamás-formátumú egészségpolitikustól elvárható lett volna, hogy megérteti a felette álló döntéshozókkal, hogy bizonyos dolgokat nem szabad megtenni. Ha muszáj is pénzt kivonni a rendszerből, nem lehet tovább a fűnyíróelvet követni. Nem lehet a szakmailag, gazdaságilag és politikailag már eddig is igen sok kárt okozó volumenkorlátok így tovább szűkíteni! Mintha a minisztert a helyzete olykor kicsit túl fanyarrá –már-már cinikussá – is tette volna.

A többnyire fideszes többségű tulajdonosönkormányzatoknak forrásokhíján kellene tulajdonosi feladataiknak megfelelniük. Választhatnak: vagy súlyos eladósodás árán biztosítják valamilyen szinten intézetük működését, vagy elveszítik, s majd az állam működteti tovább. Vállalhatják ezt? Érdekük ez? Nem. De ők legalább mondhatják, hogy a kormány tehet mindenről! Ám jó lenne tudni, mit kezdene a kormány – mondjuk – száz nagyobb kórházzal, ha neki kellene működtetni őket betartva az összes törvényi előírást, szembesülve az ellátatlan betegekkel, a felügyelet és a média érdeklődésével. Nem hiszem, hogy vállalnák. Pluszráfordítások nélkül sem konszolidálni, sem átalakítani nem lehet a rendszert. Ezért mielőbb megpróbálnának szabadulni a feladattól, de hogyan? Ez tehát nekik sem érdekük.

Az ellátók érdeke? Ma a hazai viszonyok között nagyon jól felszerelt és megfelelő személyzettel bíró intézmények teljesítményét is drasztikusan visszafogatják. Sokkal több beteget tudnának majdnem európai módon ellátni, de nem lehet, mert nekik nem fizetik ki. Az intézetek vezetői nem dönthetnek lelkiismeretük vagy a betegellátás érdekei szerint –jogszabályok kötik őket. Nem vállalhatnak fedezetlen kötelezettséget. Ezért betegeket sem láthatnak el. Az intézményekben előáll egyfajta furcsa „reformkényszer”! Már látható, hogy pár hónap múlva létszámot kell csökkenteni, majd a szakmai portfoliót összébb venni, belépve egy negatív spirálba, amiből nincs kilépés, vagy csak nagyon lassan és nehezen. A krízis épp a kormányváltás időpontjára fog esni. És a rövidesen érvénybe lépő új minimumfeltételek személyi vonatkozásait a mostani finanszírozás mellett már a nagy intézményekben is lehetetlen lesz teljesíteni, már ha komolyan gondolják azokat „odafent”. Mert most végre valóban megjelent a minőségigény, sok területen már az optimum van minimumként leírva, de a legtöbb helyen ezeket nem tudják majd biztosítani az új finanszírozási rendelet korlátai és kényszerpályái miatt! (Érdekes, hogy senki nem próbálta még perelni érvényes OEP fi nanszírozási szerződés birtokában a szabályok rendszeres és egyoldalú megváltoztatását!) Ugyanakkor a hosszabb távon – vagy már hosszabb ideje! – igazán aktív ellátás nyújtására biztosan alkalmatlan intézetekben még mindig engednek és finanszíroznak aktív ellátást. Ez utóbbiak rövid távú túlélése – elnyújtott agóniája –érdekében a szükségesnél is jobban fojtogatják a jövőképes intézeteket. Hihetetlen, hogy nem tudják érthetően kommunikálni ezt a problémát sem. A fűnyíróelv egyértelműen szembemegy a jövőt szolgáló reform alapelveivel! És ezt nem lehet az ellenzék nyakába varrni! Nem szabad öszszemosni a vizitdíjas népszavazás Horn Gábor képviselő úr általi interpretációját (hogy ti. hová menjen a „Feri”) egy valódi reformprogram tisztességesen előadott elemeinek a fogadtatásával. Így marad az intézmények és dolgozóik (köztük sok orvos) többszörös fenyegetettsége: az ellátás romló feltételei és pénzügyi bizonytalanságai, az ellátatlan betegek esetleges fellépésében rejlő jogi „aknák” és a jövőt felélő létszámleépítés. Csoda, ha az egészségügyben mélyül a morális válság?

Tehát az ellátóknak sem érdekük, ami van és jöhet. Akkor talán a betegeké?

Aligha! Betegek tömegei maradnak megfelelő ellátás nélkül. Ha egy rendszerre – mint három hónapra az egészségügyre – rátesznek egy háromnegyedes féket, akkor ott ajtón kívül kell maradnia egynegyednek. Pedig egytized is sok. (Nálunk 2009-hez képest 20 százalékkal kevesebb beteg látható el idén!) Különösen, ha valaki nem tudja, miért pont ő? Minden betegnek a saját baja a legfontosabb, ez ügyben szolidaritást várni felesleges. Honnan tudná a beteg, hogy a vonatkozó rendelet milyen prioritásokat szab meg az intézmények számára, melyek szerint ő a „vesztes”. Nem érti, hogy az a műtét, melyet eddig 2-3 hét vagy hónap alatt elvégeztek, most miért tolódik beláthatatlan távolságba? Miért nem jut be elfogadható időn belül a szakrendelésekre? Mert ő ugyebár elvileg biztosítási jogviszonyban áll, joga van a tervezett ellátáshoz is, egészségét tovább nem károsító időhatáron belül. Ki tudná megbecsülni, hány betegnél nem teljesül ma ez az elvárás? A sebészekre, akik néhol szinte csak akut eseteket és daganatos betegeket operálhatnak, óhatatlanul rávetül a gyanú, hogy biztosan meg tudna operálni engem is, ha… Pedig „csak” a gazdasági igazgató közölte az orvossal, hogy több műtét nem fér bele a volumenkorlátba.

És itt azért egy kicsit meg kell állni! Ameddig nincs diagnózis, addig nem dönthető el az sem, hogy az adott betegség megoldása sürgős-e vagy halasztható. Nem mindegy, hogy van-e és milyen súlyosságú a koszorúér-betegség vagy egy daganatos megbetegedés. Nem mindegy, milyen szövődményeket okoz egy epekő vagy ízületi degeneráció, mielőtt megoldják. A tervezhető ellátások háttérbe szorítása azzal a veszéllyel jár, hogy e kérdések esetleg nem lesznek időben megválaszolva, és az optimális – a gyógyulás esélyével járó – kezelés elkésik, elmarad, így esetleg sokkal többe is kerül majd a beteg ellátása. Sok per áll előttünk, úgy érzem…

Évtizedes mulasztások és sok hibás döntés következményeként jutottunk ide. Merre tovább?

A szerző főorvos, Szent György Kórház, Székesfehérvár