Sztrájker
A MÁV helyébe be lehet helyettesíteni a BKV-t, vagy bármely más állami közszolgáltatót, az elterjedt vélemény szerint a szakszervezetek mint olyanok mindenképp a fejlődés kerékkötői. Talán esetenként azok is, alaptalan követelésekkel és becsvágyó vezetőkkel, lejáratásuk valódi célja azonban az, hogy megkérdőjelezzék ellenerőként való létjogosultságukat. Nem véletlen, hogy alkalmanként velük idézik meg az egykor létezett szocializmust, amelyben a hatalom transzmissziós szíjaként és a nyitás megátalkodott ellenségeként az elmaradottság jelképei voltak. Sokan ezért is tartják a maiakat kártékonynak. Elárult valamit ennek természetéről egy matematikus, aki arról beszélt nekem egy társaságban, hogy a munkások szűkagyúak, napról napra élnek, csupán magukra tudnak gondolni, képtelenek megérteni, mi jó egy cégnek, ellenben a menedzserek előrelátóak, ezért csak ők tudják, mi szolgálja a termelékenységet, a versenyképességet. Tehát a szakszervezeteket fel kell számolni, és a magánvállalatok jól teszik, hogy megakadályozzák a megalakulásukat. Kész csoda, hogy ez a kiváló elmének tartott férfiú kiejtette a száján a munkás szót, amit manapság kínosan kerülnek jobb körökben, és a balban is. Rendszerint olyanokat szoktak mondani, írni, hogy munkavállaló, munkaerő, dolgozó, alkalmazott, és ez gyakorta nem választékosság, hanem manipuláció, hogy kiiktassák a közgondolkodásból a bukott rendszerrel csalárd módon azonosított kifejezést, s ezáltal megfosszák társadalmi jelentőségüktől azokat, akiket jelöl. És ez simán elmegy egy olyan társadalomban, amelyben az erőseket tisztelik, az alulévőket megvetik. Érthető, hogy miért nem árasztották el a világhálót gúnyolódó rigmusok a Suzukiról, és annak alattomos, büntető intézkedéseiről, amikor pár éve szakszervezetet akartak néhányan létrehozni az autógyárban. A mai Magyarországot (is) uraló antiszociális hangulat következménye, hogy a munkabeszüntetésekkel szembeni ellenérzések ugyanarra a rugóra járnak, mint a Kádár-korszak végső évtizedének kezdetén, amikor széltében-hosszában azt lehetett hallani, hogy a lengyel munkások azért sztrájkolnak, mert lusták, hiszen aki dolgozik, az boldogul. Független, erős ellenerő a munka világában lényegében csak az állammal szemben létezhet Keleten, ezért kiváltságnak tűnik, tehát gyanús.
Vitának helye nincs
Az Érdekegyeztető Tanácsban folytatott legutóbbi minimálbér-tárgyalásokat véleményező elemzők határozottan helytelenítették a munkavállalói oldal által javasolt emelést, némelyikük csupán a mértékét, a munkaadók terheinek növekedésére, illetve ennek reakciójaként a várható elbocsátásokra, és a társadalmi teljesítményt, valamint életminőséget amúgy hamisan mutató GDP-re hivatkozva. Az elutasítóbbak egyenesen a minimálbér csökkentését javasolták, mivel csak ez gyakorolna kellő vonzerőt a befektetőkre. Ezzel összhangban beszélt a pénzügyminiszter, aki az MTI december 4-i híre szerint a Vállalkozók Napja fórumán egyebek mellett kijelentette: „a versenyképesség szempontjából a legfontosabb, hogy visszatérjen a befektetői bizalom”. Oszkó Péter a rideg valóságot vázolva közölte, hogy „nincs valós mozgástere a politikai vitáknak, mert a világ már kikényszeríti, hogy a magyar gazdaság ne térjen le a helyes irányról, a hibákért pedig komoly büntetést szab ki”. Hát igen, semmi szükség vitákra arról, ami helyes.
De van egy másik rideg valóság is, amelyben költségminimalizálás címén egyre kevesebb embernek, egyre kevesebb pénzért egyre többet kell dolgoznia. Ezért vannak tömve az állásközvetítő oldalak gyakornokokat, kvázi ingyenrobotosokat kereső hirdetésekkel. Éhbér vagy éhkopp: erre már a régi rend megérdemelt bukása után utaltak az új világ elszánt hívei, akik azt sulykolták, hogy a magánbefektetők a romok helyébe munkafegyelmet, hatékonyságot, árubőséget hoznak, ha olcsó és készséges munkaerőt találnak. A rendszerkritikusokat azzal hurrogják le azóta is, hogy minek ágálnak, hiszen a félperifériás, perifériás országokban élők éhen halnának, ha nem mennének oda a nagyvállalatok. Nem számít a lefelé hajtott bérlicit az országok között, a munkaintenzitás folyamatos növelése, a fokozódó ingyenes túlóráztatás, a kíméletlen munkahelyi drill és az ellenálló szervezkedés megtorlása, egy szóval a kizsákmányolás.
Egy magyar példa a sok közül.
A munka törvénykönyve nem írja elő a munkaidő rendjét, csupán heti 40 órában rögzíti azt. Jelenleg háromféle munkarend van: kötött, kötetlen és rugalmas. Ezek meghatározására a munkaügyi bírói gyakorlatból lehet következtetni. A kötött és rugalmas munkarend esetében előírás a jelenléti ív pontos vezetése, amelyben minden érkezésnek és távozásnak, még az ebédidőnek is meg kell jelennie. A gondot az jelenti a munkaadók számára, hogy a többletidőt túlóraként kellene kifizetniük, amennyiben a heti munkaórák száma meghaladja a törvényben előírt negyvenet. A szerződésekben is csak a heti 40 órás munkaidő szerepel, de szóban minden dolgozó fi gyelmét felhívják, hogy az elvárt napi minimum a legalább (!) 9 órás munkavégzés. Egyébként is a cégeknél gyakorlattá vált vezetési módszerként az erélyes szóbeli utasítás. A közvetlen munkairányítóknak, csoportvezetőknek például kifejezetten megtiltják, hogy írásban közöljenek fontos dolgokat a beosztottakkal, hogy nem maradjon nyom. Az egyetlen útmutatás, amit az alárendeltek tudtára adnak, hogy munka van, nem munkaidő. A probléma azonban adott: hogyan lehet a dolgozókat úgy többletmunkára rábírni (kényszeríteni), hogy a túlórákat mégse kelljen kifizetni?
A megoldás a kötetlen munkarend! Elvileg ez nagy szabadságot ad a munkavállalóknak, de a gyakorlatban egyáltalán nem. Meghatároznak egy törzsidőt, amikor mindenkinek bent kell lennie, a peremidőre pedig előírnak kötelező megbeszéléseket, sőt azt is kimondhatják, hogy mindenkinek a közvetlen főnöke szabja meg, mikor kell bent tartózkodnia. Így lehet kialakítani a „kötetlen munkarendből” szigorúan szabályozott kötött munkarendet, és csak a vezetők kegyétől függ, hogy kivel mennyit dolgoztatnak. Mivel itt nincs munkaidő-nyilvántartás, nincs túlóra sem, amit ki kellene fizetni. Akinek kedves az állása, az nem fenyegeti a főnökét munkaügyi perrel.
A terhek elosztása
A legtöbben tudomásul vették, hogy ebben a helyzetben tehetetlenek, ezért a dühüket másutt élik ki. Utazom a buszon, és egy férfi azt vágja az ellenőr arcába, hogy azért bliccel, mert lopnak a BKV nagykutyái és a város urai, hiszen mi másért drágák a jegyek. A privatizációs nyomás és a központi források szűkülése miatt megroppanó állami közszolgáltatók elleni kirohanások szerint egyebek mellett ők az okai annak, hogy magasak az adók, és persze a tolvaj vezetőik, a haszonleső szakszervezetiseik és a rabló politikusok. Ha sztrájk robban ki egy állami szolgáltatónál, előáll a lengyel-szindróma, majd jön a szakértői dorgálás, hogy a „bebetonozott” szakszervezetek az adókímélő reformok útjában állnak. Akik ezt vitatják, azokat azzal szokták támadni, hogy ellenségei a fejlődést jelentő változásoknak. Holott nem mindig a változásokkal van bajuk, annál inkább az azzal járó terhek, károk egyre durvábban igazságtalan elosztásával. A harvardi professzor, Michael J. Sandel ezt így fogalmazta meg a New York Timesban: „Már a pénzpiaci válság előtt tanúi lehettünk, hogy miként terelődik át a kockázat a nagyvállalatokról az egyénekre.” A Die Welt pedig így: „A hasznot privatizálják, a kárt államosítják.”
A globális válság mélyülése idején közzétett írásában ( A válság jó, 2008. október 17.) Braun Róbert stratégiai kommunikációs szakember úgy jellemezte a mai magánvállalatot, mint feudális jellegű képződményt, amelyben „nincsenek vagy csak minimális mértékben vannak fékek és egyensúlyok, csak egy központi akarat létezik, mivel ez a vállalati modell a tizenhetedik századi abszolutizmus, fejlettebb formájában a felvilágosult abszolutizmus szüleménye”. Tételének igazolására olyan jellegzetességeket említett, mint a márványpalotát, a szigorú egyenviseletet, a vezetői magánemeletet, a saját nyelvezetet, amelyek a zártság, a hierarchikusság képzetét erősítik. Azt javasolta a késő modernnek nevezett vállalatok tulajdonosainak, vezetőinek, hogy legyenek tudatában társadalmi felelősségüknek, és építsék be cégük működésébe „a fogyasztók, az ügyfelek, a munkavállalók, a közelebb és távolabb élők, a szabályozók, a hatóságok értékeit, érdekeit, vágyait és reményeit”.
Az „új kiválasztottaknak” címzett jó tanács azonban nem vett tudomást bizonyos tényekről. Legfőképpen arról a közgazdasági tételről, miszerint a tulajdonos az árfolyamon elérhető legnagyobb haszonban, nem pedig a cég jó működésében érdekelt, mert e kettő nem feltétlenül esik egybe, amire a mostani mély válság is példa. Braun megfeledkezett annak a kérdésnek a taglalásáról is, hogy a vállalatok miért fojtják el a szakszervezetalakítási próbálkozásokat, miközben pótszerként használják az üzemi tanács nevű korporatív álparlamentet, amit érthetően mindenki gittegyletnek tart. És nem tett említés arról az új indoktrinációról sem, amellyel megpróbálják elfedni a tulajdonosok, vezetők és a tulajdonnélküliek, vezetettek közötti ellentéteket. Az arculatstratégia eredménye az élményvállalat képzete, amely szerint a dolgozóknak azt kell érezniük, hogy a munkahely egy barátságos család, amit a hűség és az elkötelezettség tart össze, ezért vétek kilógni, kifogásolni, feleselni. Ez a líra. A rideg valóság viszont az, hogy elemi érdekeik miatt a tulajdonosok és a vezetők kíméletlenül védik és érvényesítik a rendelkezés feltétlen jogát a munkások, az alkalmazottak, az információk, a pénzek felhasználása és újraelosztása felett, vagyis a hierarchiában megtestesülő uralmat. Ennek elleplezésén, illetve a status quo fenntartásán ma már egy egész iparág dolgozik. Csapatépítő tréningekkel, coachingokkal és hasonlókkal igyekeznek elhitetni a dolgozókkal, hogy feljebbvalóik a kezüket nyújtják feléjük, hiszen „együtt sírunk, együtt nevetünk”. A színjáték az összefogásról odáig ment, hogy létrehozták az alulról jövő „építő kritika” új szeánszait, persze megfelelő keretek között. Egyik ismerősöm mesélt ilyenekről. A munkahelyén rendszeresen értékelik a dolgozók mellett azok közvetlen irányítóit is. A nagyfőnök szertartásos megbeszélésre hívja az illetőt és annak beosztottjait, majd a plénum előtt elmondja: azért jöttek össze, hogy „elősegítsék a vezető fejlődését”. Ezek után kiküldik a célszemélyt, majd a nagyfőnök megkéri a beosztottakat, hogy „véleményezzék felettesüket szigorúan a cég érdekeinek szem előtt tartásával”. Mi jó benne, miben kellene változnia, milyen kompetenciákkal rendelkezik, milyen a kommunikációs képessége, a beosztottak informálása, segítése, mennyire jó irányító. Végül behívják az értékelendő vezetőt, és a nagyfőnök „a fejére olvassa a hibáit”. Ismerősöm megfogalmazását idézve: ez az egész parasztvakítás. Mint mondta, a beosztottak mellébeszéltek, alibiztek, és ez nem is lehetett másként, hiszen őszinteség csak egyenrangú emberek között lehetséges. Az értékelés másik példája, amikor egy külső céget bíznak meg azzal, hogy készítsen vizsgálatot. A felmérő cég levélben megkeresi a kiszemelt középvezető beosztottait, feletteseit és vezetőtársait, majd megkéri őket, hogy lépjenek be a honlapjára, és az ott található kérdőívet töltsék ki a nevezettről. Az összegzést megküldik a nagyfőnöknek, aki közli azt az érintettel, majd „közösen meghatározzák az irányvonalat, amelynek alapján a vezetőnek fejlődnie kell”. Kedvelt eljárás még, hogy „elégedettségi teszteket” iratnak a dolgozókkal. Ezekben is felkínálják a konstruktív bírálat lehetőségét, de mindenki tudtára adják szóban, hogy „az irányadó szempont a közös célok elérése, nem pedig a panaszkodás”. Természetesen biztosítják a válaszadókat az anonimitásról, ám ők érthetően bizalmatlanok, ezért hamis vagy kitérő válaszokat adnak, ahogy egy hangulatjelentéshez illik.
Rendpárt és halhiány
A rendszerváltozás után volt egy unalomig ismételt példabeszéd: ne halat adjunk az embereknek, hanem tanítsuk meg őket halászni! De mi van akkor, ha nincs elég hal? – gondoltam. Ez nem olcsó élc volt, csupán keserű reakció arra a mindmáig szajkózott figyelmeztetésre, hogy a lehetőségek adottak, csupán tudni kell élni velük, és aki ezt nem képes megérteni, az magára vessen. Az átalakulás éveiben még hihetőnek tűnt az elbocsátott százezrek számára, hogy minden csak akarat kérdése, a függőleges mobilitás útjai tágasak, a hátrányok, valamint az előnyök méltányosak lesznek. Ezt az ámítást próbálják erősíteni a rendpárti médiaértelmiségiek, a véleményterelő elemzők és a közteherviseléstől menekülő nagy cégek, amikor a kiélezett versenyre hivatkozva egyfolytában a zsebmetszőnek tartott államot, illetve a politikai osztályt okolják a bajokért, miközben vehemensen ostorozzák az elmaradottnak nevezett társadalmat, amelynek tagjait megvetően Kádár népének nevezik. A színen az megy, hogy rettenetesek az adók (részint azok!), mert így biztosítják hatalmukat és túlélésüket a korrupt politikusok, akik a közpénzek egy részét szemérmetlenül ellopják, a töredékét pedig szemfényvesztésként elosztogatják. Mindez azonban bolhacirkusz ahhoz képest, hogy a tőke a szolgaság egy új, csúcstechnikás kultúráját építi mindenütt. A korporatív fasizmus is azt hirdette, hogy az állam teremti a nemzetet (a vállalat a munkaközösséget), hiszen az állam (a vállalat) ad a népnek (a dolgozóknak) feladatot, irányt, célt. Mindezek fényében felesleges az önvédelmi szerveződés, mivel az egységben nincs ellentét, ennél fogva a sztrájk bomlasztás, tehát tilos!
A szerző közíró
