Pedig a leegyszerűsített képeket kedvelő világmédiában annak idején ő volt maga a megtestesült rossz: az oligarchák, az oroszbarát, antidemokratikus választási csalók hatalmát testesítette meg. A világ a narancsos forradalom dicsőségét zengte, a progresszív és Nyugat-barát Viktor Juscsenkóét, a tűzről pattant Julija Timosenko asszonyét. Néhány elkeseredett riporter próbált akkoriban is arról tudósítani, hogy a két tábor között alig van lényegi különbség, egymással konkuráló iparbárók mozgatják őket, s elsősorban a földrajzi és kulturális különbségek, nem pedig a jövőkép választja el őket egymástól.

Ha öt éve csupán ennyi volt a különbség, ma még kevesebb. A narancsos tábornak nevezett politikai vonal sikeresen szétverte önmagát. A Kelet-Ukrajnában erős „kék” csapat, a Janukovics szervezte Régiók Pártja viszont nem esett szét. Pedig a mögöttük álló donyecki oligarchákat is megviselte a gazdasági válság, az acél és a szén iránti kereslet csökkenése. Juscsenko elnök azonban elrontotta országának presztízsét, felesleges gázháborúkba keveredett Moszkvával, s gyors befogadásra akarta bírni a NATO-t és az Európai Uniót.

Miközben honfitársainak többsége nem akar atlanti csatlakozást, viszont rendezett viszonyt szeretne az oroszokkal, s a népesség jó része másként gondolkozik az ukrán/orosz történelemről is, mint Juscsenko. Janukovicsot segítette, hogy az öt évvel ezelőttinél jóval szabadabb lett a sajtó, és most már az állami apparátust sem mozgatták úgy a „jó jelölt” érdekében, mint az ő kormányfői ideje alatt. Julija Timosenko jövőképe is titok maradt. Putyinnal ő is jól megérteti magát. Bizonnyal rá szavaztak a nyugatukrajnaiak, akik az ukrán nyelvet, az ukrán identitást fontosabbnak tartják, mint keleti honfitársaik.

Talán ők jobban hisznek az ukrán EU-tagságban is. De lám, a legnyugatibb terület, Kárpátalja lakói elutasították az agresszív ukrán nacionalizmust. A sok kultúrájú térség erre nem volt vevő.

A választás eredményeképp Janukovics Ukrajna elnöke lesz, akkor is, ha az ukránok majd fele nem őt kívánta. Oroszországgal kapcsolatban talán néhány jelképes gesztust tesz. Nem beszél anynyit a NATO-ról, esetleg hozzájárul az orosz flotta krími támaszpontja engedélyének meghosszabbításához. Talán az orosz nyelv kap valamilyen félhivatalos státuszt, ha már az ukránok fele beszéli. De ettől nem lesz stratégiai értelemben „oroszbarát”.

Hogyan válaszol erre a Nyugat? Segíti-e a bajba került gazdaságot, könnyíti-e a vízumkényszer eltörlésével az ukránok helyzetét? Felismeri-e, hogy többségük nem akar NATO-t, de nem kíván viszszatérni az orosz függőségbe sem. Önállóságának és saját identitásának elismerését akarja az ország, túl lenne már a kompállam státuszon. Az pedig egyáltalában nem lényegtelen, hogy megmarad-e a szabad média, az ellenzék mozgástere, lesznek-e a jövőben valódi választások. Nemcsak Ukrajna és nyugati szomszédai, de az egész posztszovjet térség szempontjából. Beleértve Oroszországot is.