Megítélésem szerint Oroszországot alig, de a vele katonai szövetségbe tömörült egykori közép-ázsiai szovjet tagköztársaságokat érheti – iszlamista – fenyegetés Afganisztán és Pakisztán ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen tartományaiból, máshonnan aligha. Ám ha ez így van, akkor az orosz és amerikai érdekek majdnem egybeesnek, minthogy az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei éppen az ilyen fenyegetések elhárítása végett viselnek – erősebb-gyöngébb orosz közreműködéssel – háborút Afganisztánban, sőt a pakisztáni hadsereggel az Afganisztánnal határos északnyugat-pakisztáni határvidéken.

Ehhez képest az oroszoknak még mindig a NATO okozza a legtöbb főfájást. AMedvegyev elnök által aláírt okmány rögzíti, hogy a NATO keleti irányú kiterjesztése az orosz állam biztonságára nehezedő legfőbb veszély. Ezt a tételt a NATO „visszakézből” elutasította; Rasmussen NATO-főtitkár szerint a doktrína „idegen a való világtól”.

Nehezen tudok elképzelni olyan orosz embert, aki a NATO-t ne tekintené ellenségnek. Ez beépült a putyini folklórba: gyermekmesék, rajzfilmek és hazafias (a magyar Hungarica együttes érzésvilágához hasonlítható) rockzenék ojtják az orosz népbe a reá leselkedő ármány érzetét. De hogy ennek az ármánynak „testet” adjunk, szögezzük le: változatlanul arról a félelemről van szó, hogy a balti államokon túl a NATO Ukrajnában és Grúziában is behatol az egykori Szovjetunió területére. E két államnak ígérvénye van egy majdani NATO-tagságra, bár valószerűtlennek tetszik, hogy Ukrajna új vezetése a NATO felé evezne majd.

Egy éve Joe Biden amerikai alelnök mondta ki Münchenben, a szokásos évi nagy biztonságpolitikai konferencián, hogy az Obama-kormány álláspontja szerint Oroszországnak nem veszteség az, ami a NATO-nak nyereség. Egyszersmind megismételte a szlogent: újrakezdésre („reset”) van szükség az orosz–amerikai kapcsolatokban. (Nem sokkal később Hillary Clinton külügyminiszter és orosz kollégája, Lavrov Genfben jól szórakoztak, amikor a hölgy megajándékozta a kollégát egy tréfás „reset” gombbal.)

Nos, ebből annyi lett, hogy az elmúlt hét végén ugyanaz a Lavrov, ugyancsak Münchenben nekiesett a NATO bővítéspolitikájának – illetve fölmelegítette a kollektív biztonságra vonatkozó, „NATO-helyettesítő” orosz javaslatokat, amelyek Brüsszelben már jó ideje süket fülekre találtak. Ergo: egy év alatt semmi sem változott, dacára minden látszatnak. Őszinte csodálattal olvasom ezután Patrusevnek, az orosz Biztonsági Tanács titkárának abbéli nyilatkozatát, hogy az új doktrína meghirdetésére a világpolitikában bekövetkezett drasztikus, drámai változások miatt volt szükség.