A témához hozzászóló önjelölt szakértők és gyakorló demagógok után üdítő kivételt jelentett Csepeli György (A szociálpolitika reformja), aki instant megoldások helyett átfogó koncepciót kísérelt meg felvázolni, és a terjedelemhez képest alapos helyzetelemzésre is vállalkozott. Az ellenérveket Krémer Balázs (A szociális kártya botránya) szedte csokorba, míg a tévhiteket és a hamis számokat Fleck Gábor, Kovács Éva, Szalai Júlia és Szuhay Péter igyekeztek helyre igazítani (Az antiszociális kártya)

A monoki polgármester és újdonsült pártelnök által előrántott ötlete nem új keletű. A kilencvenes években az Alkotmánybíróság sorra „meszelte el” azokat a helyi önkormányzati rendeleteket, amelyek a segélyeket a törvényi szabályozással szembe menve, természetben kívánták juttatni.

A kártyával kapcsolatos érveket és ellenérveket részletesen nem ismételnénk át: röviden úgy foglalhatjuk össze a dolgot, hogy a „kártyapártiak” az ellenőrizhetőséggel, valamint az alkoholizmusból, a játékgépezésekből és az uzsorakölcsönökből eredő problémákkal érvelnek, azok megoldásaként ajánlgatják a kártyát, az ellenzők pedig jobbára az emberi jogi, az alkotmányossági és a gyakorlati problémákra hívták fel a figyelmet.

A monoki modell a szociális szakmában totális elutasításra talált. Tiltakoztak ellene jogvédők, szociológusok, szegénységkutatók, akadémikusok stb. A vita időlegesen le is zárulhatott volna azzal, hogy az OVB nem engedte népszavazásra bocsátani a monoki polgármester kezdeményezését.

Ám a szegényellenes hangulatot meglovagoló polgármester – mindenki meglepetésére – szövetségesre talált a nagypolitikában. A kártya mellett érvelők élharcosává az MDF, sőt maga Bokros Lajos vált, aki feltehetően ezzel igyekszik tematizálni a választási kampányát. Persze a bokrosi alapossághoz és őszinteséghez szokott választópolgár joggal várhatta volna, hogy korrekt, az ellenérvekre is világos válaszszal rendelkező koncepciót tesz le az MDF az asztalra.

E helyett csupán a monoki érvek fáradt, demagógiába hajló ismételgetését hallhatjuk az MDF-től: szociális kártya külföldön is létezik, tehát az ötlet jó és átvehető. Arról azonban Szepessy és Bokros is szégyenlősen hallgat, hogy a példaként felhozott amerikai, kanadai, dél-amerikai, mexikói stb. kártyákat nem egyik napról a másikra, rövid hatótávolságú ötletbörze eredményeként vezették be, hanem évtizedes szociálpolitikai programok integráns részeként.

Ráadásul a hivatkozott államok szociális ellátórendszere, a jóléti államról szóló koncepciója jelentősen különbözik a magyar és európai rendszerektől (gondoljunk csak az amerikai társadalombiztosításra), így a példák aligha relevánsak.

Nemrég Pusztai Erzsébet módosított az MDF álláspontján és arról beszél (Szolidáris kártya – esély és felzárkózás), hogy a kártya egy átfogó szociális reformcsomag része. Írásából azonban nem derül ki, hogy az alig két mondatban felvázolt koncepció mitől lenne átfogó, s mely pontjai garantálnák a szociális kártya működőképességét. Az sem válik világossá, hogy az MDF „szolidáris” aduásza mennyiben más, mint a monoki kártya.

Az egyetlen megfogható eltérés, a kártya országos bevezetésére vonatkozó szándék – de hiszen Monok polgármestere is pont ezért szeretett volna népszavazást. Az országos bevezetés azonban a „modell” hatékonyságát nem befolyásolja. Abban persze egyetértünk Pusztai Erzsébettel, hogy a rászorultak helyzete komplex probléma, ami komplex megoldást kíván. Ám a cikkből semmit nem tudunk meg a „koncepciónak” a kártyán kívüli elemeiről.

A kártya sajnos a megjelölt célok egyikének elérésére sem alkalmas. A kártyán vett termékek könnyen pénzzé tehetők, naivitás azt gondolni, hogy az uzsorások verőlegényeit egy-egy plasztikkártya elriasztaná. Szomorú, de tény, hogy sem a szociális kártya, sem a bankkártya nem segít az alkoholizmuson, viszont jelentősen megnehezíti a rászorulók életét egyrészt a beváltóhelyek kötött száma, másrészt a személyes használathoz kötöttség miatt.

A kártya legfontosabb célja a készpénzhasználat lehetőségének teljes kiiktatása. Ám ez a mai magyar valóságban akkor is problémás lenne, ha nem a csupán szűk körben felhasználható szociális kártyára, hanem például olyan bankkártyára utalnák a segélyeket, amellyel nem lehet készpénzhez jutni. A kártyapártiak (ideértve Bokrost is) azzal érvelnek, hogy a szociális kártya nem más, mint egy speciális bankkártya, amellyel csak bizonyos termékek (alkohol, cigaretta) nem vásárolhatók meg. És ettől majd a segélyezettek varázsütésre megfontoltabbak, az adófizetők pedig boldogabbak lesznek.

Ha ez igaz lenne, a kártya ötlete akkor is elfogadhatatlan volna, hiszen nemhogy vidéken, de még Budapesten sem lehet pusztán bankkártyával, készpénz nélkül boldogulni. Arról nem is beszélve, hogy a létfenntartáshoz nem csak alapvető élelmiszerek szükségesek, hanem például olyan köznapi dolgok is, mint a buszjegy. Ha a kártyapárti politikusok autózás helyett a vidéki Magyarország szegényeihez hasonló módon közlekednének, akkor rögtön feltűnne számukra, hogy a távolsági buszokon nem lehet kártyával fizetni. Márpedig az utazás lehetősége nélkül a munkaerőpiacra való viszszatérés irreális elvárás.

A kártyapárti MDF remélhetőleg komolyan veszi a jogállami intézményeket. Az aláírásgyűjtés helyett megvárhatná a kártya ügyében – az újkorcsoport kezdeményezésére indult – alkotmánybírósági és ombudsmani vizsgálat eredményét. Ha a sorrend megfordul, akkor gyanakodhatunk, hogy valódi és alkotmányos megoldások keresése helyett szavazatszerző populizmussal van dolgunk. Parlamenti pártként, az MDF kifejtheti véleményét, benyújthatja konstruktív javaslatait. Méltatlan azonban, ha a szegénység kérdését csak a választási kampányban hajlandó figyelmével kitüntetni, miközben húszévi folyamatos parlamenti jelenléte alatt több ízben is módja lett volna kezelni azt.

A csodaszernek kikiáltott, de még tüneti kezelésre sem alkalmas szociális kártya ötlete semmivel sem bölcsebb, mint azok a javaslatok, amelyek a pécsi iskolai lövöldözés után beléptető kapukkal és az egyetemisták pszichiátriai szűrésével kívánták orvosolni a közösségi problémákat. A szociális kártya is ilyen, a politikai kuruzslás kategóriájába tartozó gyógymód.

Kaderják Dániel, az újkorcsoport elnöke

Balázs András, az újkorcsoport tagja