Az egész földrészen kiürült a baloldal szellemisége. Tony Blair és Gerhard Schröder 1999-es „harmadik útjának” kifulladását az európai szociáldemokrácia aligha heveri ki egyhamar. Addig legfeljebb néhányan szinte tökéletesen felmondják majd Marxot, vagy romantikus antikapitalistaként felesküsznek a fenntartható fejlődés zöldálmaira. Kiürült a konzervativizmus ideológiai műhelye is, amely paradox módon azzal birkózik, hogyan tudná „minden bajok okozóját”, a globális pénzarisztokráciát „a nép érdekében” megregulázni. A neoliberalizmus gyalázása, az erős állam óhaja kánon lett a politika teljes spektrumában. Anélkül hogy bárki konkrétan meg tudná fogalmazni, mit szapulunk, és mit akarunk helyette.

Ebben a szellemi környezetben választ hamarosan Magyarország. Amely közegben tehát – mert nincs – kerül, sőt tagad mindenki mindenféle koherens világnézetet. Pedig a gondolati-eszmei kötőszövetre szükség lenne. Magyarország modernizálása a szocialista–liberális koalíció alatt megakadt, azt minden jel szerint a másik oldalnak kell, (kellene) levezényelnie. Ám, a két nagy párt a változások küszöbén csak arra képes, hogy szavazatait igyekezzen optimalizálni.

Elsorvadt gondolatiságukban önmagukat is csak a másik tükrében képesek meghatározni. Kármentés az egyik oldalon, a tábor egyben tartása a másikon. Nagyobb fejfájása – a győzelemre, de nem biztos, hogy a totális győzelemre álló – Fidesznek lehet. A „nemzetveszejtő, tolvaj baloldal” szellemi ragacsa a vélhetően lassan érkező gazdasági sikerek miatt gyorsan kiszáradna, a helyette meghirdetett „józan ész” meg aligha érdemes fűtőanyaga az évekig harci lázban tartott hívőknek.

A Fidesz talán nem véletlenül feledkezik meg az áporodott nacionalizmus korábban szívesen látott jelképeiről. Lehet ez csak választási taktika, lehet az országzászló-állítás, koronaúsztatás kudarcának élő emléke. És lehet annak felismerése, hogy ezt a szellemi hordalékot átvette, kiteljesítette, kisajátította a Jobbik. Amely – a Fideszhez hasonlóan – irdatlan tudatos pusztítást lát, erős és gazdag Magyarországot vizionál.

Ám olyat, ahol a vidéki kultúréletet Nemzeti Vándorszínház lendíti fel, ahol Alkotmány védi a Szent Koronát, a Turult. Ahol a Szabadság téren Ereklyés Országzászló leng, ahol Károlyi távozik a Kossuth térről, ahol Horthy Miklós, Wass Albert, Teleki Pál, Prohászka Ottokár, Tormay Cecile, Hamvas Béla szobrai emelkednek, amerre a szem ellát. Ilyen távlatokra azért a Fidesz „legmagyarabb” elméi sem merészkedtek.

Ha valóság lesz, ami most dereng, a következő években új kultúrharc elviselői leszünk. A baloldal várja a feltámadást. A Fidesz – cáfolva a hatalom logikáját – nem felszívja, hanem szemben találja magát a „kérlelhetetlen Jobbik” nacionalizmusával, annak táborában hirtelen felismerve a „józan ésszel” elégedetleneket. Valahol abban a szellemi mezőben, ahol harcos öntudatban, az „Ugocsa non coronat” és az „Eb ura fakó” nyakasságával végleg eltűnünk a komolyan vehető és veendő nemzetek sorából.

Az ország modernizálásáról van szó. Bármit gondoljunk róla.