A Fidesz-kormány mikor jut el a düh pincéjébe?
Ha azt mondja: nem – kitör a taps és az éljenzés. Emberek borulnak egymás nyakába az utcán. Eljön a második rendszerváltás. Nehéz lesz ezután, de minden jó lesz. Vége a kommunista, a liberális, a nemzetietlen világnak. A világ megláthatja újra, mit tud, mit akar, mit mer a magyar. Mi határozzuk meg, hogy mi, mennyi, nem ők. A forint először 287-ig, azután 302-ig gyengül. A Fitch, majd a Moody’s lefelé igazítja a magyar hitelek besorolását. A felálló kormány a kétségbeesés és a düh pincéjében megtalálja az igent. (Papandreu Görögországában a „nem” és az „igen” közötti időszakadék két és fél hétig tartott – ott lehetetlen volt érzékeltetni az euróárfolyamon keresztül, hogy a politikai játéknak itt a vége. Basescu Romániájában kormány és IMF nélkül két hónapig, a választásoktól tíz napig.)
Ha azt mondja azonnal: igen – nagynagy csend lesz. Lehajlanak a fejek. Végét vetik a zenének, hazamennek a legények. A világ folytatódik. Vasárnap után hétfő jön, ünnepnap után munkanap. Keserű csalódás. Senkit nem érdekel a magyarázat, hogy miért igen az igen. A gárdisták bakancsa csattog az utcaköveken. A szélsőjobb szónokok kinyilatkoztatják: mi megmondtuk! Ezek hazaárulók! Londonban egymásra néz Tom és Jerry: lám, nem eszik olyan forrón a kását. Más ellenzékben, a kampányban, és más kormányozni. Várjuk az új kormány pénzügyminiszterét, mondja, mit terveznek a nemzetközi úti terv – road map – alapján. Magyarország rendben. De természetesen semmi se lesz rendben.
A jövő hölgyei és urai éppúgy nem készültek fel a jövőre, mint a menő hölgyek és urak. Fogalmuk sincs, mit fognak tenni a nem, az ellenállás, vagy mit az igen, az alkalmazkodás esetén. A jövő nincs a kezükben. Antall Józsefnek, aki még nem volt miniszterelnök, egy hét adatott, hogy megválaszolja: megtagadjuk az adósságok fizetését, vagy fizetünk. A világ pénzügyi intézményei, a pénzpiacok megmondták, hogy csak az utóbbit fogadják el. Antall ezért az igent, Németh Miklós „kommunista” miniszterelnökkel közösen írt, a stabilitás és a fizetés mellett elkötelezett levelet választotta. Horn Gyula ’94-ben nyolc hónapig húzta az időt – válsággal fizettünk érte.
Mit tesz ilyenkor az ellenzék? A jelenlegi ellenzék, „nem, nem soha”, hideg polgárháborús magatartást tanúsított. Az „eredmény” látszólag őket igazolta. De a valóság az, hogy nem az obstruáló ellenzék omlasztotta össze az MSZP-t és szórta szét az SZDSZ-t, hanem saját maguk. Így a választónak nem volt hová állnia. Jobb híján a Fideszt választották 2006. nyár közepétől. Ettől még nem lett a Fidesznek programja, kormányzóképessége, igazi ellenzéki sikeressége. Az MSZP és az MDF–SZDSZ-kampányolók, illetve ellenzékbe menők választhatják a Fidesz-politikát: akár van sapkája, akár nincs, üssük! Ha szociálisan adni akar, akkor populistázzuk, ha megszorít, akkor népnyúzónak nevezzük.
A válságkezelés, a gazdasági és társadalmi konszolidáció igénye, az ország fenntartható növekedési pályára állítása, a nemzetközi hitelesség visszanyerése és a mozgástér bővítése, az elkerülhetetlen reformok mind-mind igénylik a minimális politikai konszenzust, az ellenzék pozitívan semleges magatartását stratégiai ügyekben. Ha ez vonatkozott a Fideszre 2006 és 2010 között, parancsolóan vonatkozik a jövendő váltópárt ellenzékre is. A Jobbik ordítani, utcára menni, obstruálni fog akkor is, ha a Fidesz nekiront a világnak, akkor is, ha alkalmazkodik. Első esetben, hogy megőrizze politikai identitását, másodikban, hogy az ország megkerülhetetlen politikai erejévé váljon. S mivel a Fidesz nem ment bele abba, hogy még a jelen ciklusban számolják fel a Magyar Gárdát, hogy az utolsó fél évben söpörjék ki intézményesen a szélsőség logisztikai hátterét, aligha lesznek képesek „két pofonnal” hazaküldeni a szélsőjobbhoz csatlakozókat. Vívhatnak-e akkor kétfrontos harcot?
Ha az MSZP kormányzóképes váltópárt akar lenni, készülnie kell arra, hogy nemcsak ma, de holnap is, programmal, szakmailag kompetens gárdával kell alternatívát nyújtania. Van ellenzék, de nincs ellenség, van kormány és van árnyékkormány, van program, és van alternatív program. Ordítani, hogy „hazudik”, „mondjon le” bárki tud. Hidegháborús alkalmasságukat már bizonyították politikusaink. Ideje más képességükről is meggyőződnünk.
Az elmúlt hetek megmutatták a választási partraszállást is. A tévedés jogát fönntartva alighanem eldőlt a választás két fontos kérdése. Az egyik, hogy a gyurcsánytalanított és hagyótlanított szocialisták megszüntették a legfontosabb gyűlöleti pontokat. Nincs igazi Lucifer. Általában a szocialistákat lehet nem szeretni, unni, pokolba kívánni, de gyűlölni nem. Ördög híján a szocialista egyéni képviselők nyugodtan elkezdhettek kampányolni, szavazóiknak nem kellett se félniük, se szégyenkezniük, hogy találkoznak velük – a politika hétköznapivá vált. Megint van út és iskola, közmunka és adó. Választóik már beárazták kormányzási baklövéseiket és korrupciós ügyeiket. A negatív nyugdíjkampány – magunk közt szólva ostoba, mint minden negatív kampány – bizonyította, hogy tud küzdeni, sőt győzni is. Lehetséges, hogy kijöttek a 20 százalék alatti mély vízből, s már a 20–25 százalékos felszínen fröcskölik a vizet.
A Jobbik is partra szállt. Itt a kérdés: mit döntöttek az egyéni képviselők visszaléptetése kapcsán? Megtehetik-e és megteszik-e, hogy visszaléptetik képviselőjelöltjeiket a második fordulóban a Fidesz javára? (S vajon elfogadhatja-e a Fidesz-jelölt a Jobbik támogatását?) Itt egy Európában elfogadhatatlan pártról van szó, amellyel nem lehet nyílt – Torgyán kisgazdái – koalícióra lépni, amelynek nehéz vagy lehetetlen a „szívességet” visszaadni. Mit nyerhet a szélsőjobb a visszaléptetésekkel? Mit veszíthetnek? Vajon a Gyöngyösön induló Vona Gábor visszalép Balázs József nagyrédei fideszes polgármester javára, s felszólítja választóit, hogy szavazzanak a Fidesz jelöltjére, mert valaha együtt ültek Orbán Viktorral? Aligha. Netán Balázs lép vissza Vona javára, nehogy a szocialista Magda Sándor nyerjen? Edelényben, a második fordulóban visszavonják a Jobbik jelöltjét dr. Daher Pierre Fidesz-jelölt javára? Nem hiszek a visszaléptetésekben. Ha nem lesznek visszaléptetések, akkor Északkelet-Magyarországon érdekes eredmények születhetnek.
Komoly „előválasztás” előtt állunk a kopogtatócédula gyűjtésével. Ez megméri a pártok logisztikai erejét. A magabiztos Fidesz mellett megmutathatja az MSZP, a Jobbik, az MDF és az LMP választási esélyeit. A begyűjtés után többet tudunk.
Mit fogunk csinálni, ha a választó előbb józanodik ki, mint a politikai elit? Mit teszünk, ha nem érzelemből, hanem értelemből kiindulva kezd cselekedni? Nagy felelőssége a vékonyka, a politikai hatalom hűvös leheletétől és a gazdasági szereplők jeges tekintetétől remegő civil szférának, hogy hisz-e magában, saját józan eszében, és elkezdi-e építgetni, vagy hagyja omlani az ember és ember közötti hidakat?
