A hagyományos voltában is különös évértékelés ezúttal a helyére került. Általában nem szokásos ugyanis, hogy az ellenzék vezetője rituális évértékelést tart, márpedig Orbán tizenkét ilyen beszédéből nyolcat a „túlpartról” mondott el. Az amerikai vagy az orosz elnök értékeli az évet, az ellenzék vezetője, tudtommal, nem. Most azonban, amikor minden közvélemény-kutatás és elemzés szerint egyelőre csak az a kérdés, hogy milyen arányú lesz két hónap múlva a Fidesz győzelme, elnökének hagyományos beszéde felértékelődik, meghatározó politikai jelentőséget kap. Különösen így van ez egy olyan helyzetben, amikor „az emberek” mérhető bizalmát úgy nyerte el Orbán és pártja, hogy semmi érdemit nem lehet tudni arról, mire készülnek, csak azt, hogy most rossz, de majd jó lesz, meglátjuk.

E tekintetben nem lettünk okosabbak. Hogy ez nem teljesen természetes, arra legyen példa Orbán 2002-es, még miniszterelnökként elmondott évértékelőjének ígéretcentruma. „Képesek vagyunk arra, hogy az erőteljes gazdasági növekedés eredményeképpen a fizetések emelésével és az adók csökkentésével 2006-ra elérjük, hogy a magyar polgárok átlagos keresete megkétszereződjön. 2006-ig el tudjuk érni, hogy Magyarországon minden dolgozni akaró és tudó polgár munkához jusson.” Akkor vállalta. Most egyetlen konkrét ígéretet tett: a gazdaság újjáépítésével tíz év alatt egymillió munkahelyet hoznak létre. A 2002-es beszéd ezt – ki nem mondva, de lényege szerint – négy évre ígérte. A most felcsillantott reményről jobb lelkiismerettel lehet álmodozni. A tegnapi beszéd azonban nemcsak a konkrétumok és a merész költői képek hiánya miatt volt kevéssé felvillanyozó, hanem szándéka szerint is szedálta hallgatóságát. Méginkább azokat, akik majd csak hallanak róla. A hangsúly azon volt, ami nem hangzott el. (És mégsem mondhatni, hogy tehát sehol.) Az előző két ciklus kormányzását immár nem a régi rend milliárdossá felpumpálódott embereinek rabló hadjárataként mutatta be Orbán – ha elhangzottak is ezek a jelzők, inkább csak lábjegyzetként –, hanem a gyengék szerencsétlenkedéseként. Velük szemben nem az erkölcsi igazság és a becsület, hanem az erő kapná vissza a helyét, ha az emberek április 11-én úgy döntenek. A jövő kormányzása nem bosszúkormányzás lesz, mondta Orbán, hozzátéve, hogy aki vétett a törvények ellen, felelni fog. A „csak béke legyen” felütés azonban még csak nem is ezen a ponton, a másik politikai elitet illető kíméletesebb tónusban volt igazán erős, hanem a baloldal egykori, és most csalódott választóinak megszólításakor. Csak együtt fog sikerülni, üzente nekik Orbán, aki óvott attól, hogy e csalódottak és a másik oldal elkeseredése határozza meg az ország hangulatát, és ne a remény. Ez utóbbi mellé mintegy tíz összefüggésben sorakoztatta fel az erő dicséretét.

Amit ezen kívül megtudtunk, azt egyébként is tudnunk kellett. Nem leszünk lúdbőrösek a felismeréstől, hogy a munka, az otthon, a család, az egészség és a rend mindennél fontosabb, de annál nagyobb elismeréssel adózhatunk a szónoknak, aki e fogalmak kibontásával is odaadó figyelmet váltott ki hallgatóságából. Ebben a körben viszont nyilvánvalóan fel sem bukkan a viszszakérdezés kíváncsi ördöge. Pedig, ha például az a találkozó jelmondata, hogy „Itt az idő!”, ahhoz jár egy kérdés is. Valószínű, nem az eredeti, a rabok legyünk vagy szabadok? De akkor mi? Akartok-e erősek lenni? Ez csak azon múlik, hogy rábólintunk? Vagy tudnunk is kellene még egyet s mást. Nyugodtabban, mint eddig, de várnánk a válaszokat. Mert valóban: itt az idő.