Minden súlyos katasztrófa esetében ugyanazt tapasztaljuk: túl nagy hangsúlyt kap a nemzetközi segély, a helyi erőfeszítésekkel, a nemzeti készültség feltételeinek javításával pedig jóformán senki sem foglalkozik. A helyi közösségi aktivisták által megmentett ezrekre senki sem emlékszik, a nemzetközi csapatok által megmentettek viszont szalagcímeket kapnak. A megmentett vagy meg nem mentett áldozatok képei uralják a nyilvánosságot, s elfedik Haiti, a cunami vagy a Katrina hurrikán legfontosabb tanulságát. Azt, hogy a legtöbben fölöslegesen vesztik el az életüket, a végtagjaikat vagy a megélhetésüket. A katasztrófák kárenyhítésével foglalkozó 2005-ös világkonferencián meghatározott egyszerű készültségi és megelőző intézkedések már eddig is számtalan életet mentettek meg a karibi szigeteken és más fejlődő országokban. De Haiti népének nem adtuk meg az esélyt, hogy az első vonalban védekezzen a vissza-visszatérő hurrikánok, árvizek, sárcsuszamlások, földrengések ellen.

Minden katasztrófa alkalmával csodálkozik a világ, hogy a segélyt nyújtó nemzetek reptereiről órák alatt útnak induló csomagok olykor hetekig vesztegelnek, míg a torlódáson túljutva végre elérik a romba dőlt infrastruktúra által csapdába ejtett emberek százezreit. Az újságírók nemegyszer eltúlozzák a katasztrófa sújtotta területeken uralkodó bizonytalanságot és fosztogatásokat, a segélymunkások pedig általában felnagyítják a járványveszélyt. A katasztrófát megelőző idők lesújtó halálozási, egészségügyi és bűnözési adatairól általában teljesen elfelejtkeznek.

A vészhelyzetek élő közvetítéseiben a több száz küldemény és kezdeményezés közül az egyéniekről esik a legtöbb szó. Néhány jelképes eset alapján pedig hamis képzetek keletkeznek a nagy nemzeti és nemzetközi segélyekről. Sokan – helytelenül –azt is feltételezik, hogy a természeti katasztrófák idején a katonai segítség nem valami szükségszerű, hanem inkább kétes dolog.

A haiti földrengés, mely a világ egyik legszegényebb országában és annak milliók által lakott, de eredetileg kevesebb, mint százezer főre tervezett fővárosában pusztított, romba döntötte a segélyekkel foglalkozó két legfontosabb irányító központot is. Egyrészt a haiti központi kormányzatot, melynek per definitionem az a feladata, hogy irányítsa a nemzeti segítségnyújtást, másrészt az ENSZ Port-au-Prince-i központját, amelynek feladata a nemzetközi segélyek koordinálása.

A segítő akciókat mindig független becslések és felmérések követik. A 2004-es cunami és a 2005-ös pakisztáni földrengés utáni segítségnyújtásról az az elterjedt vélemény, hogy az kielégítette az azonnali igényeket és lehetővé tette a kezdeti gyors helyreállításokat. Holott a Cunamit Értékelő Egyesülés arra a megállapításra jutott, hogy a nemzetközi szereplők a segélyezés szakaszában működtek a legjobban, akkor, „amikor biztosították, segítették és támogatták a helyi és nemzeti erők tevékenységét”, ellenben az újjáépítési és kockázatcsökkentő tevékenységük sokkal kevésbé volt sikeres.

Attól félek, ismét elmulasztjuk levonni a megfelelő tanulságokat Haiti tragédiájából. Bizonyított tény, hogy a nemzetközi kapcsolatok rendszerének egyik legjobban működő szektora a nemzetközi segélyrendszere. Néhány órával a földrengés után már el is indultak Haitire az

ENSZ segélyeket koordináló csapatai, és –az életmentő segélyezést megindítandó –villámgyorsan tízmillió dollárt bocsátottak az ENSZ által irányított Központi Katasztrófakezelő Alap rendelkezésére. Az első napokban a tucatnyi hivatalos műveleti csoporton belül megszerveztek vagy száz nemzetközi segélycsapatot, mely a segélyekkel, a vízellátással, az egészségügyi segítségnyújtással, az élelmiszer biztosításával és logisztikai kérdésekkel foglalkozott. De a nemzetközi segélynyújtás így is mindig túl későn érkezik azoknak a tízezreknek, akik szükségtelenül halnak meg a nem biztonságos középületekben és lakóházakban. A nemzetközi segélynyújtás nem tud megbirkózni a fizikai és mentális sérültek első – százezres – hullámával sem. A földrengés áldozatai elve súlyosan veszélyeztetettek voltak: szegénységben éltek, összezsúfolva és persze senki sem törődött a katasztrófamegelőzéssel. Évtizedek óta hagyjuk, hogy Haitin többen pusztuljanak el a természeti katasztrófákban, mint a természet erőinek hasonlóképp kiszolgáltatott karibi vagy más fejlődő országokban.

Minden elemzés azt bizonyítja, hogy a fejlesztésbe és megelőzésbe befektetett összegek határozzák meg, hány ember veszíti el az életét, a végtagjait vagy a megélhetését egy katasztrófa során. A fő kérdés tehát nem az, hogy elegendő, vagy túl kevés helikopter gyűlt-e össze az első öt napban, hanem az, hogy vissza akarunk e térni az elkövetkező évszázadban ötévenként Haitibe, hogy enyhítsük a katasztrófákat, avagy segítünk Haiti népének, hogy maga birkózzon meg a természeti veszélyekkel.

A szerző a Norvég Külügyi Intézet igazgatója, 2003-2006 között az ENSZ Rendkívüli Segélynyújtási Koordinátora

Marabu rajza