Ma egy kicsit rosszabb a helyzet, mert harminc-negyven éve a szovjet–amerikai konfliktusok markánsan politikai-katonai természetűek voltak; a gazdaság, a kereskedelem, a pénz ki volt véve az egyenletből. Ezekben a szférákban a Szovjetunió soha nem volt versenytárs.

Noha a mai Kína nukleáris-katonai ereje még csak nem is mérhető a hajdani kommunista szuperhatalmáéhoz, mindenkire rábízom annak eldöntését, mi jobb: jelentősebb katonai erőt felmutatni, avagy szinte vég nélkül hitelezni a riválisnak? A kínai–amerikai viszony ezerszer komplexebb, mint a szovjet–amerikai volt. Nincs hidegháború, de van gazdasági háború, igaz, némi fegyverfűszerrel. Nincs két világ, két pólus, lényegében autark gazdasági kapcsolatokkal, van viszont tökéletes egymásrautaltság. Az Egyesült Államok iszonyú deficitjét lényegében a kínai többletek finanszírozzák, de nem érdek nélkül. A kínaiak változatlanul dollárban halmozzák fel a tartalékaikat, és az amerikai piac termékeik számára messze a legjelentősebb befogadó közeg. Nem azért hiteleznek, mert szeretik az amerikaiakat, hanem, mert csak az Egyesült Államokkal szemben képesek olyan kereskedelmi többletet elérni, amit sehol másutt. De: az amerikaiak se tudnának meglenni a kínai piac nélkül. Igaz, hogy a kínaiak – félig konvertibilis nemzeti valutájuk árfolyamának manipulálásával – „sportszerűtlen” előnyöket élveznek, de az amerikai termelők és gyártók számára egyetlen más piac sem kínál olyan perspektívákat, mint Kína.

A Boeing repülőgépgyártó cég globális bevételeinek négy százaléka Kínából származik: dollármilliárdok és munkahelyek ezreinek elveszítése sújthatja Amerikát, ha mondjuk a kínaiak átpártolnak az európai Airbushoz. Amikor Obama elnök prioritása a munkahelyteremtés. És még függőben van, hogy a Tajvannak beígért amerikai hadi szállítások retorziójaként nem foganatosítanak-e szankciókat akár a Boeinggel szemben is. Adok-kapok látszik kibontakozni. Obama előjött, hogy a kínaiak sunyi piacvédők, és ő, ha kell, útját állja a kínai dömpingnek. Tudunk friss büntetővámokról, amelyekkel Amerika a kínai autógumikat sújtotta, és tudunk arról is, hogy a kínaiak nyomban viszontvámokkal éltek. Ez az út nem vezet sehová. Azt viszont értem, hogy a kínaiak élni akarnak és tudnak is az erőfölényükkel. Ki akarják „nyomni” az amerikaiakból, hogy a számukra érzékeny nemzeti ügyekben (Tajvan, Tibet) ne sértsék az önérzetüket. Mert majd nemet mondanak minden szankcióra, amely az atomfegyverkező Iránt sújtaná, és tehetetlennek tettetik magukat a hasonló ambíciókat tápláló Észak-Korea ügyében. Van néhány ász a kezükben, mindenesetre több, mint az amerikaiakéban.