Egyre érdekesebb tendencia figyelhető meg az eddigi kampánykommunikáció terén. A magyar politikai közéletet mindeddig meghatározó pártok a húszéves toporgás során kiaknázták minden lehetőségüket abban, hogy tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígérjenek, és a szociális biztonság, valamint a jóléti piacgazdaság pátoszos bűvöletében hitegessék az embereket.

A globális gazdasági válság egy új kontextusba helyezte, és láthatóan determinálni fogja a kampánykommunikációt. A konzervatív, liberális halovány gazdaságpolitikai elképzelések megbuktak, a sokak szemében reményként élő szociális piacgazdaság pedig elérhetetlen meszszeségbe került. Az ígérgetéseket, liciteket a jelen helyzetért felelősök keresése váltotta fel. A kampánykommunikáció középpontjába a bűnbakképzés és a kollektív bűnösség elve került.

A lehető legsúlyosabb hiba, ha a vétkesség bélyegzőjét sütjük azokra az emberekre, akik a rendszerváltás, az elmúlt évtizedek politikai tétlenkedéseinek, valamint a jelenkor gazdasági válságának áldozatai. A kritikus élethelyzetbe sodródott emberek (akik sajnos, egyre többen vannak) számára a közpénzekből fenntartott, és szolidaritási elven működő rendszerek jelentik az egyetlen mentsvárat. Nem ők juttatták mélypontra a gazdaságot, hanem a gazdaság juttatta mélypontra őket. A gazdaság gépezete pedig csak úgy lehet újra hatékony és működőképes, ha a most rászorult emberek többsége ismét „termelési tényezővé” válik.

Rossz üzenete van annak, ha egy ilyen helyzetben éppen a közért felelősséget vállalni igyekvő politikus (pláne miniszterelnök-jelöltként) nem a társadalmi kohézió megerősítése, hanem egyfajta szociális feszültségkeltés mellett tör lándzsát. Bár történelmi ismereteinkből már jól tudjuk, hogy a társadalom képzeletbeli jókra és rosszakra való szétválasztása, a bűnbakok megtalálása rövid távon jó táptalajt, és megfelelő politikai bázist jelenthet, hosszabb távon azonban súlyos és gyógyíthatatlan sebeket ejt. Egy ország „humánerőforrását” megfelelő módon kell gondozni ahhoz, hogy piacgazdasága eredményes és éltető alkotóeleme lehessen.

A válságból való kilábalás egyértelműen a politikai elit megújulási szándékától és anómiás állapotának levetkőzésétől függ. Jelenleg a rendszerváltásnál is nagyobb, bölcsebb erőkre van szükség ahhoz, hogy ez az öntisztító folyamat bekövetkezzen. A választóktól, az ország szilárd pilléreit alkotó emberektől csak akkor várható el bármiféle áldozatvállalás, reformkészség, ha a hatalom megszerzéséért versengő, és az azzal együtt járó korlátlan felelősséget is felvállaló pártok képesek őszintén, velük egyenlő módon, helyükön kezelni az embereket. Ezzel a lépéssel a mindenkori államhatalom nemcsak erkölcsi és mindennemű legitimitását, hanem a bizalmat (a bizalom nem egyenlő az elégedettséggel!) is helyreállítaná.

Félő, hogy ez az idő még messze van, és nincs olyan ember a jelen politikai palettán, aki még nem járatta le magát, s képes lenne ilyen változások előidézésére.

A globális gazdasági válság kénytelen-kelletlen új mederbe terelte a politikai közbeszédet és kampánykommunikációt: a választókat nem lehet tovább ámítani, felelőtlen ígéretekkel ostromolni. Megindult a helyezkedés, az új irányvonalak, kiutak keresése, de véletlenül sem a reformoknak teret engedő megújulás irányába. Nagyon régen azt mondták, hogy mindennek a mértéke az ember. Meg kellene fontolni, és ezt a gondolatot leporolni…

József Imre szociális munkás – szakmai vezető, Komárom