1969. július 20-án Neil Armstrong rálépett a Holdra, miközben a szovjeteknek – ezernyi ok miatt – esélyük sem volt, hogy ezt a mutatványt megismételjék. A NASA Apollo programjába foglalt sikeres Holdra szállás a legjobb reklámja volt annak, amit az amerikaiak a hidegháború viszonyai között éppúgy elérni akartak, mint a Szovjetunió: a maguk felsőbbrendűségét. A demokrácia fölényét egy totalitárius rendszerrel szemben. A rá következő évtizedekben ez a fajta versengés majdhogynem, a Szovjetunió felbomlásával pedig végképp okafogyottá vált. Közhellyé vált, hogy a világ egypólusú, az amerikai szupremácia pedig szinte korlátlan. Kitartott ez a meggyőződés egészen addig, amíg Amerika bicskája – 2001. szeptember 11-e után – több vállalkozásba beletört, s ezzel párhuzamosan olyan politikai-gazdasági riválisok jelentek meg a színen, mint a Putyin-csapat által talpra állított Oroszország, illetve Kína. Hajlamos vagyok bizonyos összefüggést fölfedezni a GeorgeW. Bush nevéhez kapcsolt, öt évvel ezelőtt jóváhagyott Constellation program és az amerikai fensőbbségbe vetett hit megrendülése között. A Constellation előirányzata szerint 2020-ig amerikai űrhajósok érkeztek volna a Holdra, berendezkedtek volna ott, és szemhatárukat a Mars meghódításáig terjesztették volna ki. Obama elnök most nyilvánosságra került költségvetési javaslatának talán leglátványosabb eleme a Constellation törlése volt. A morgolódás, amely körülötte hallik, politikai természetű. Szinte senki sem vitatja, hogy a NA-SA-nak megajánlott pénzeket hasznosabb, költségkímélőbb, kevésbé propagandisztikus célokra is el lehet költeni, mint a Hold újrameghódítása, támaszponttá fejlesztése etc., de tagadhatatlan, hogy az elnöki döntésnek van egy rossz üzenete. Tudniillik nem veszi számításba azt, hogy ha az egész emberiség képzeletét megmozgató űrsikerek sine die tolódnak ki – tehát 2020 után „valamikorra” –, akkor Amerika egyfelől szembemegy önnön hagyományaival, másfelől figyelmen kívül hagyja olyan országok nagyon is látható-tapintható űrkutatási ambícióit, mint a gazdasági teljesítményével mind följebb és följebb törő Kína. Esetleg India.

A hagyománytörés a súlyosabb. Kennedy, akinek az emléke még ma is sok amerikait kísért, rendíthetetlenül csöpögtette az optimizmust honfitársaiba, nálánál senki nem erősítette ügyesebben, hatásosabban az amúgy is hazafias amerikai polgárok önbizalmát. Ehhez képest Obama föladott egy „nagy célt”, egyszóval mintha azt mondta volna, hogy sorry, látványtechnikákra nem fogjuk pazarolni az ország pénzét. Tartalmilag biztos igaza van, de ha egyszer az amerikaiak úgy szocializálódtak, hogy a határ nem is a csillagos ég, hanem azon túl van, akkor talán a Constellationnel való spórolást is alaposabban végig lehetett volna gondolni.