Szolidáris kártya – esély és felzárkózás

El kéne végre dönteni: homokba dugjuk a fejünket, vagy gondolkodunk is vele.

Az elmúlt években kevés szakpolitikai kezdeményezést tárgyaltak olyan indulatosan és az észérvektől ennyire elrugaszkodva, mint a szociális kártyát. (Eltekintve a mostanában dúló nyugdíjvitától, amelyben az MSZP demagógiája áll szemben a Fideszével.) Normális párbeszéd, értelmes viták hiányában rengeteg, leginkább félelmen, félreértésen és félremagyarázáson alapuló kommentárt hallhatunk-olvashatunk. De egy fontos dolgot elfelejtettek a széplelkű szociológusok, szakpolitikusok, kritikusok: megoldási javaslatot felmutatni. Márpedig a segélyeket, szociális ellátásokat finanszírozó adófizetők és a társadalom támogatására szoruló családok megoldást várnak.

Marabu rajza

Kiválóan példázza a bírálók logikáját az Az antiszociális kártya című publicisztika (január 20.) szerzőinek (Fleck Gábor, Kovács Éva, Szalai Júlia, Szuhay Péter) ezen érve: „A középosztályhoz tartozó közpénzen élők, tanárok, egyetemi oktatók, vagy éppen az országos és helyi politikusok miért költhetik az adófizetők pénzét szabadon bármire?” Mintha nem tudnák, hogy ők, miként a rendőrök, az orvosok stb. mind keményen dolgoznak a fizetésükért, szolgáltatnak valamit. Az adófizetők pénzéből ellenszolgáltatás nélkül, társadalmi szolidaritás címén kiutalt támogatás nem fizetés, hanem esély. Esély a gyermekeknek a tanulásra, a jobb felnőttéletre, a család egyben tartására, a rezsi, a gyógyszerszámlák kifizetésére. Ám nem fogadhatjuk el, hogy esélyt adjon egy újabb kör pálinkára, az uzsorás zsebének megtömésére, a feketegazdaság virágzására.

A politika két évtizede képtelen fenntartható, ösztönző, valóban esélyt teremtő segélyezési, támogatási rendszert összerakni, így érthető, hogy egyes önkormányzatok mindenféle „vad kezdeményezéssel” igyekeznek a saját portájukon rendet tenni. Érthető, ám nem elfogadható. Ezért javasolta az MDF már kezdetektől a szociális kártya törvényes, országos bevezetését. Egy olyan kártyát, amellyel minden termék, szolgáltatás megvásárolható, kivéve az alkoholt és a cigarettát.

A fent említett publicisztika szerzői helyesen állapították meg, az ilyen kezdeményezések – pl. a „monoki modell” nyomán született rendelet – „számos ponton alkotmánysértő, egyszersmind ellentétes a hatályos szociális törvényben foglaltakkal”. Az MDF éppen ezért soha nem a monoki modellt támogatta. Annál inkább a kártya országos és törvényes bevezetését. Az MDF éppen azért kívánja törvényi szinten rendezni a kérdést, hogy ne az állampolgári egyenlőség elvének és a szolidaritás alapkövetelményeinek ellentmondó „sufnirendeletek” szabják meg több százezer nehéz sorban élő honfitársunk életét.

A helyi kezdeményezések kiötlői a bírálókkal együtt elmulasztották feltenni azokat a kérdéseket, melyek körüljárása nélkül lehetetlen a megnyugtató szabályozás. Mi lehet a mélyszegénység konzerválódásának az oka? Az-e ha úgy nő fel több generáció, hogy soha nem látja a szüleit munkába indulni?

Az állam nem ad elég támogatást az ilyen a családoknak, vagy a támogatások nem érnek célba? Vajon az állam nem elég családnak ad támogatást, vagy éppen túl sok családot segít, esetleg olyanokat is amelyek nem szorulnának rá? Mekkora azon szülők aránya, akik a segély minden fillérét a gyerekükre költik, és azoké, akik inkább italra vagy nyerőgépekre?

Ne legyünk szemérmesek. Problémák sokasága fonódott össze egy csomóba, a kibogozáshoz szükséges szálakat viszont alig látni. Hamarabb lehetne megtalálni a kiutat egy labirintusból, mint tisztán látni a nagyon drága, de annál kevésbé hatékony magyar segélyezési rendszer kuszaságában, és eligazodni az állami juttatások számtalan formája, jogcíme között. Vannak olyan támogatások, amelyek teljes egészében a helyi önkormányzattól érkeznek, mások részben az önkormányzattól, részben a Magyar Államkincstártól, egyesek pedig kizárólag ez utóbbitól. Van rendkívüli gyermekvédelmi támogatás, beiskolázási támogatás, kiegészítő gyermekvédelmi támogatás, rendelkezésre állási támogatás, rendszeres szociális segély, rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény és ápolási díj. Az egyes támogatások címzettjei között persze átfedések is vannak.

A problémák feltérképezése, a segélyezési rendszer eszközeinek és címzettjeinek átvilágítása nélkül nem tudjuk megmondani még azt sem, hogy pontosan hány segélyezett él Magyarországon.

Az MDF e kérdéseket megfontolva és a szempontokat összeegyeztetve fordult tavaly december 14-én a népi kezdeményezés alkotmányos eszközéhez azért, hogy az Országgyűlés köteles legyen napirendjére tűzni a segélyezési rendszer kérdését.

Demokrataként a nyitott, szolidáris, de igazságos társadalmi megoldásokban hiszünk, mi sem állt távolabb tőlünk, mint hogy „büntető szándékú kísérlet” alanyává tegyük a szegényeket.

Az MDF „szociális kártya” helyett „szolidáris kártyát” akar. Olyan szociális segélyezést, mely a különböző helyzetű embereket nem elválasztja, hanem közelebb hozza egymáshoz, amely valóban esélyt ad, és nem elvesz – akár egy rászorult kisgyermekről, akár az adóforintokat befizető dolgozó állampolgárról van szó.

Az Országos Választási Bizottság elutasította az MDF aláírásgyűjtő ívét, de indoklásával éppen a rendszer életképtelenségére mutatott rá. Az indoklást akár úgyis meg lehetett volna fogalmazni: a segélyezési rendszer annyira nem felel meg az átláthatóság követelményének, hogy nem lehet egyértelmű kérdést feltenni a megváltoztatásával kapcsolatban.

Népi kezdeményezésünk célja az volt, hogy a következő parlament végre érdemben foglalkozzon azzal a lehetőséggel, hogy a rászoruló családok védelmében az állami támogatásokat kártyára utalják. Az MDF nem az ún. „monoki modellt”, az elszigetelten felhasználható kártya gondolatát támogatja, hanem egy olyan törvényes, az egész országra kiterjedő jó megoldást, amely a szolidaritás eszméjét képviseli – szolidaritást a pénzüket jó helyen tudni akaró adófizetőkkel és a segélyezettekkel egyaránt.

A Méltóságot Mindenkinek Mozgalom szerzői nem hangsúlyozzák ki kellőképpen, ezért kell itt kimondani: óriási különbség van a Szepessy Zsolt-féle szociális kártya és az MDF által szorgalmazott „szolidáris” kártya között. Méltánytalannak tartjuk, hogy egyes politikai erők napi politikai célokat követve azzal vádolják kezdeményezésünket, hogy a szegényeket akarja megbüntetni, megnevelni, megalázni. Ezt visszautasítjuk, mert a szolidáris kártya az összetett probléma egy bizonyos részletére nyújt megoldást, és csak egyik eleme egy átfogó szociális reformcsomagnak. Ennek része például az egész napos iskola, mely a családi pótlék átcsoportosításával garantálná minden gyermek számára a napi többszöri, ingyenes, minőségi étkezést, az ingyenes tankönyveket és programokat.

Azt is mondják, hogy az MDF erőszakosan bele akar szólni az emberek magánéletébe, hiszen az államnak semmi köze ahhoz, hogy a rászorulók mire költik a segélyt. De vajon mit szól ehhez az adófizető? Mit szól ehhez az a gyermek, akinek a szülei nem tudnak ételt adni neki már hó elején sem, mert a pénzüket elvitte az uzsorás?

Az alkotmány kimondja: „A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.” A szolidáris kártya pontosan ezt az alkotmányos jogot igyekszik garantálni, a gyerekvédelem és a felelős gondoskodás egyik eszköze, mely bizonyos tiltások mellett nem gyengíti, hanem erősíti az öngondoskodást.

Végezetül pedig azért is fontos, hogy valóban konstruktív – azaz eredményekre vezető – vitát folytassunk a szolidáris kártyáról, mert könnyen előfordulhat, hogy a türelmetlenség lesz úrrá a mindennapokon. A hírek szerint ugyanis hozzávetőlegesen 600 önkormányzat jelezte, hogy érdekli a törvénytelen „monoki modell” alapján működő kártya.

A szerző az MDF népjóléti kabinetvezetője

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.