A szaknyelv monitoringnak hívja az ilyesmit, és a számítógépes világban nem is túlságosan bonyolult működtetni. Létrehozni persze igen, és minél nagyobb egy szervezet, minél szerteágazóbb a tevékenysége, annál inkább. Lényegében ez a hivatalos magyarázata annak, miért is nem működik az állami igazgatásban ilyesmi. Helyette „indikátorokkal” próbálják megállapítani, mennyi is a micsoda. Nagy kérdés, hogy ebben a vizsgálódásban mit mivel kell összevetni. Hogy mitől is hatékony az egész. És hogy maga az érintett (vagyis az állam, pontosabban annak éppen aktuális irányítói) akarják-e ezt pontosan tudni. Erős a gyanúm, hogy nem.

Miként a párizsiról, az újságcikk születéséről sem igazán jó tudni, miként is készül. Az viszont önmagában is közérdekű történet lehetne, hogy minapi egyszerű kérdésünkre – miért pont annyiért vonul ki a tűzoltóság egy hídmászó öngyilkosjelöltért, amennyit rendre bejelentenek – miként kaptunk sorra általános, a lényeget ráadásul konkrétan meg sem magyarázó válaszokat. Hogy pattogott rövidke levelünk két héten át kapitányságról kapitányságra, aztán jutott kissé átfogalmazva végül a miniszterelnöki hivatalig, s mindezt hány „pontosító” és persze sürgető telefon kísérte. Aztán egy szinte véletlenül elejtett megjegyzésből kiderült a lényeg: eseti szintű költség- vagy tevékenységelemzést ritkán készít az ország legnagyobb közpénzkezelője. Az a bizonyos monitoring pláne nem szokás. Így viszont, bár kellemes lehet az elszámolás, bajos a konkrét elszámoltatás. És ez persze nem is olyan kellemetlen helyzet, főként azon munkavállalók számára, akiket egy összevont szemű átvilágítás netán feleslegesnek találna.

Ezért tehát nem is meglepő, hogy az egymás követő nagy állami igazgatásirendszer-átalakítások, átszervezések és hatékonyságjavító intézkedések között a politikai váltás óta eltelt húsz évben még csak komoly tervezet sem került az illetékesek elé arról, hogyan lehetne ezen változtatni. Bizonyára nem volt rá igény. A 2006-ban megindított, elvileg évtizedes távlatú közigazgatási reformba sem fért bele ilyesmi, ráadásul az egészet a valószínűsíthető kormányváltás akár teljesen át is formálhatja. Kezdődik aztán minden elölről. Voltam egyébként hivatalnok, jól tudom, hogy az úgynevezett „apparátus” milyen erőteljesen tud idegenkedni mindenféle, a saját tevékenységét vizsgáló eljárástól, vonatkozzon bár az egyszerű irodai eszközfelhasználásra vagy – főként és természetesen – érdemi tevékenységére.

Nem a munkájára: a legtisztességesebb alkalmazott is lehet az adófizetők pénzének kártékony pusztítója, elég csak kellően sok rossz és költséges feladattal megbízni. Az igazi adóforint-zabáló helyzet azonban az, amikor két vagy akár több hivatal is lényegében ugyanazt csinálja (mint például a legutóbbi időkig az önkormányzati építési hatóság és a földhivatal műszaki osztálya), a honpolgár meg csak jár hivatalról hivatalra, és éppúgy eltéved, mint a már emlegetett szerény kérdésünk. És hogy ez mennyi felesleges forintot emészt fel, azt pillanatnyilag senki megmondani nem tudja. Talán nem is akarja. Fájna.