Az egyébként kutyába se vett, a társadalmi szolidaritás hiányában tengődő, érdemi érdekérvényesítésre képtelen, a politikának rendkívül kiszolgáltatott, ezért szüntelenül szorongó nyugdíjas réteg a demagóg kampányok kitűnő célpontja, mert könnyen hergelhető. Ez folyik napjainkban ezerrel.

Pedig a nyugdíj témája békeidőben is megérdemelne némi törődést. Világszerte recsegnek ropognak a nyugdíjrendszerek építményei. Az átlagéletkor folyamatosan nő, egyre több a nyugdíjas, a születésszám csökkenése miatt viszont egyre fogy az aktív népesség, amelynek el kellene tartania az idősebbeket. Az ellentmondás feloldására elvileg három út kínálkozik: 1. Növelni az aktív dolgozók járulékait. 2. Csökkenteni a nyugdíjakat, és/vagy emelni a nyugdíjkorhatárt. 3. Csökkenteni az átlagéletkort.

A világ jelenleg az első két megoldással, és ezek variációival próbálkozik, váltakozó sikerrel. Ha emelik a járulékokat vagy a nyugdíjkorhatárt, akkor az aktívak tiltakoznak, ha pedig csökkentik a nyugdíjakat, akkor az idősek nyögnek. A Figyelő már-már klasszikussá váló, 2010. január 7-i száma röviden felsorolta, és jellemezte a jelenleg futó nyugdíjmodelleket. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai, egy dologban azonban közösek: valahogy, valahol, valamikor, valakiknek összébb kell húzniuk a nadrágszíjat, hogy biztosítani lehessen az öregkori ellátás fedezetét.

Ugyanebben a számban indította útjára a kampányt Varga Mihály, a Fidesz szakpolitikusa, aki elárulta, hogy pártja az úgynevezett svéd modellben gondolkozik. Ebből is látszik, hogy magyar viszonyok között mennyire skizofrén állapot szakpolitikusnak lenni.

Vagy gondolkodsz, vagy politizálsz, de a kettő nem fér meg egymással. Mindenesetre az MSZP, eltanulva a Fidesz jól bevált harci módszereit, fegyvert kovácsolt a svéd modellből, és azt nyomatja most ezerrel. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a szakkifejezések elveszítik eredeti jelentésüket (lásd pl. offshore), szitokszóvá silányulnak. Ha megkérdeznék az embereket, hogy mi a különség a svájci indexálás, a svéd modell és az orosz rulett között, meglepően változatos válaszokat kapnánk.

A nemzetközi tapasztalatok szerint a nyugdíjprobléma megoldásához mélyreható szakmai elemzéseken, kimerítő társadalmi párbeszédeken, választási ciklusokon átívelő, tartós politikai kompromisszumokon keresztül vezet az út. Húsz év gyakorlata bizonyítja, hogy nálunk erre semmi esély nincs. Emiatt a nyugdíjprobléma orvoslásának első két útja számunkra járhatatlan. Marad a sajátosan magyar harmadik utas megoldás, amely napjainkban a szemünk előtt bontakozik ki.

A történelmi hűség kedvéért meg kell említeni, hogy az eredeti ötlet nem a miénk. Azt – korát messze megelőzve –Dino Buzzati olasz novellista vázolta fel a hatvanas évek közepén Hajtóvadászat öregekre című írásában, amelyben suhancok, mintegy kedvtelésből, bandákba verődve vadásznak az utcán az idősekre. A novella főhőse egy jól sikerült éjszakai portya során a saját apját veri agyon, és ettől kellemetlen érzése támad.

Kétségtelen, hogy a Buzzati-féle megoldás bizonyos társadalometikai problémákat vet fel, ráadásul tovább élezi a nemzedékek közt amúgy is meglévő feszültségeket. A most kibontakozó magyaros megoldás ezeket a hátrányokat igyekszik kiküszöbölni. Az ötlet rendkívül egyszerű: mi volna, ha nyugdíjasok egymást ütnék agyon?

Tudjuk persze, hogy a szemben álló politikai erők napokban elkezdődött nyugdíjas-aláírási kampánya csak az első lépés a sajátosan magyar úton. Egyelőre csak arra elegendő, hogy felálljanak, és önazonosságukban megerősödjenek a szemben álló táborok. Még hosszú politikai meggyőző munkára van szükség ahhoz, hogy irtani is kezdjék egymás. De biztosak lehetünk benne, hogy ennek is eljön majd az ideje. Hiszen ha másban nem is, de az emberek összeugrasztásában kétségkívül jelentős eredményeket tud felmutatni a hazai politikai elit.