Ifj. Korsós Antal cikke (Az elnöki köztársaság, január 18.) nyomán két kérdés merül föl: 1. Van-e okunk félni általában a jelenlegi alkotmányos berendezkedést esetleg felváltó elnöki köztársaságtól? 2. Van-e okunk félni attól, ha ezt a Fidesz valósítja meg?

Ifj. Korsós cikkében e két probléma összemosódik, holott az első kérdésre határozott nemmel, a másodikra viszont kevésbé határozott, hiszen a jövőre vonatkozó igennel lehet válaszolni. A felvilágosodás óta eltelt bő két évszázad egyik fontos tanulsága, hogy egy politikai rendszer alkotmányos vagy demokratikus működése jóval kevésbé függ össze az államforma kérdésével, mint ahogy azt korábban vélték. A felvilágosodás, majd a liberalizmus hívei eleinte általában úgy gondolták, hogy a köztársasági államforma sokkal alkalmasabb az alkotmányos jogok kiterjesztésére és garantálására, mint az idejétmúlt történelmi rekvizítumnak tekintett monarchia. Ez utóbbit nemcsak a francia forradalom alatt és után fellépő radikálisok kezelték a zsarnokság szinonimájaként.

A sokáig egyetlen stabil köztársaság, az Egyesült Államok léte is azt a meggyőződést erősítette, hogy a demokratikus szabadságjogok szükségszerűen kapcsolódnak össze a köztársasági államformával. Ez bizonyos esetekben igaz is volt, illetve lehetett, de az összefüggés nem általánosan jellemző. Széles körben bebizonyosodott, hogy a monarchikus államforma nem ellentétes a demokráciával, ha az uralkodói hatalom alkotmányos korlátait rögzítik és garantálják. Az már inkább a XX. század tanulsága, hogy köztársaságok is alkalmas keretei lehetnek tekintélyuralmi vagy diktatórikus rendszereknek.

Hasonló a helyzet a köztársaság két formájával, a parlamentáris és az elnöki rendszerű respublikával. Nem mondhatjuk, hogy az utóbbi ab ovo demokratikusabb, alkotmányosabb, ezt a helytől, az időtől és a rendszert megtestesítő politikai személyiségektől függ. (Nemcsak az USA működik prezidenciális köztársaságként, hanem például számos visszataszító afrikai vagy dél-amerikai rezsim is.)

Ezeréves birodalmak e földön nincsenek, önmagában és általában nem ördögtől való a felvetés, hogy nem kellene-e megváltoztatni az 1989–90-ben létrejött harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos rendszerét. A kérdés az, hogy ki, mikor, miként és miért. Milyen okból, milyen célból. A Korsós Antal által is érzékelt bajok (erodálódó államhatalom, közbizalom hiánya, korrupció stb.) nem feltétlenül és nem elsősorban a parlamentáris rendszer működésével függ össze. A bajokat magam sem tagadom, de úgy gondolom, hogy a magyar parlamentáris rendszer összességében nagyon is működőképesnek bizonyult az elmúlt húsz évben, több az erénye, mint a hátránya, jobb és hatékonyabb működését nem a felváltásával, hanem garanciális elemeinek erősítésével (illetve a politikai elit kompromisszumkészségének fejlesztésével) lehet elérni.

A „hatékony, modern jogállam” megteremtése itt és most nem a jelenlegi szisztéma felváltását, hanem a meglévő javítását igényli.

Korsós „demokratikus düh”-ként jellemzi a rendszerváltás alkotmányozó folyamatát. Nos, én úgy vélem, ezt a dühöt nemcsak egy negyvenéves pártállami rendszer után kell érezni, hanem mindig, amikor a demokratikus működést bármilyen veszély fenyegeti. Például most.

Vegyük például a bürokrácia tagadhatatlan túlburjánzásának – Korsós által „intézménydzsungelként” leírt – jelenségét. Mi arra a garancia, hogy egy elnöki rendszerben nem szaporod(hat)nak a felsőoktatás, az önkormányzati szféra, vagy a jogalkalmazás intézményei? Nyilván semmi.A gazdasági válság és az amúgy is fagyos politikai légkör erősítheti azt az érzést, hogy meglévő berendezkedésünk „rendszer”-váltása sokat enyhít a bajokon, de ha jobban belegondolunk: a harmadik Magyar Köztársaságnak (mint alkotmányos politikai rendszernek) nincsenek olyan akut betegségei, melyekre csak a prezidenciális irányú reform hozhat csak gyógyírt.

A meglévő nagy bajaink, például az éles politikai szembenállás, a közélet majd két évtizede polgárháborús hangulata alkotmánymódosítással nem kezelhető. Aggodalomra pedig épp az ad okot, hogy a mai jobboldalt a hatalomgyakorlás nyers indulata jellemzi. Gondoljunk bele, utoljára 1990-ben volt példa arra, hogy politikai táborokon átívelő, kölcsönösen nagyvonalú megegyezés jöjjön létre kormány és ellenzék között. Ennek bizony gyakrabban kellene megtörténnie ahhoz, hogy a rendszer jobban működjön.

Korsós szerint az EU-tagság és a szűk nemzetközi mozgástér együttesen garanciát jelentenek egy elnöki rendszerűvé alakított köztársaság demokratikus vonásainak megőrzésére. Sajnos ez nem igaz, még az EU-n belül is történhetnek súlyos jogsértések (l. pl. a nekünk annyira fájó szlovákiai nyelvtörvény esetét).

Gunyoros, de sajnos nem vicces a szerzőnek az a megállapítása, hogy ha a balliberális koalícióknak „tetszett volna jobban kormányozni”, elkerülhető lenne a kétharmados többség és a dilemma egésze.

Nem erről van szó. Azzal is vitatkoznék, hogy csak a gyenge kormányzati teljesítmények állnának az 1994-es és (az esetleges) 2010-es kétharmados győzelmek mögött. Az (egyébként más-más helyzetben, de egyaránt válságkezelő) kormányok ilyen nagyarányú visszaszorulását sokkal inkább a velük kapcsolatos várakozásokban és megalapozatlan reményekben való csalódás eredményezte, amit most a parlamenten belüli és kívüli ellenzék példátlan, arrogáns populizmusa hevített kivételesen magas hőfokra.

„Ne a személyekről beszéljünk, hanem a rendszerről” – írja Korsós, aztán maga is személyekről beszél, mint ahogy valójában arról is kell, konkrétan Orbán Viktorról. Nem ütném el a dolog élét ezúttal sem a viccelődéssel (miszerint Orbán és apja keresztnevei összefüggenek a Fidesz-elnök politikai habitusával), sokkal fontosabb a következő: Ha el is fogadjuk, hogy az Orbán-kormány 1998 és 2002 között „nem lépett át a polgári jogállamiság határain”, az sem vonható kétségbe, hogy nagyon is feszegette azokat, pedig nem állt mögötte kétharmados támogatottság. (Gondoljunk csak a parlament háromheti ülésezésére, a törvényhozás szerepének relativizálására, a hazaárulóként kezelt és megbélyegzett ellen zékre, a legfőbb ügyész lemondatására stb.) Korsós kedélyesen csak „hatalomtechnikai csínytevések”-nek nevezi mindezt, és azt állítja, hogy hasonló eszközökkel a másik oldal is élt kormányzati pozícióban.

Ez így nem áll. AzMSZP–SZDSZ-kormányok alatt legfeljebb az ellenzékkel szembeni – parlamentáris alapokon álló, vagyis a demokratikus politizálásba beleférő –pozíciószerzésről, a Fidesznél viszont a parlamentarizmus kiiktatásának kísérletéről beszélhetünk, s ez nagy különbség.

Már az is jellemző, hogy Korsós szerint Orbán demokrata alkatának bizonyítéka, hogy 2002-ben („némi duzzogás után”) átadta a hatalmat. Ezt most tényleg érdemnek kell tekinteni? Demokráciában ez a legtermészetesebb, szóra sem érdemes dolog. (És akkor még nem beszéltem arról, hogy Orbán miként interpretálta ezt a választási vereséget… Korsós Antal sem gondolhatja, hogy akkori hangvétele csupán „duzzogásnak” minősíthető.) Álnaivitás továbbá azt mondani, hogy Orbán „démonizálásának nincs értelme, minden demokratikusan megválasztott kormányfőnek illik megadni induláskor a bizalmat”. (Láttuk, hogy Orbán követői menynyi bizalmat adtakMedgyessynek és Gyurcsánynak.) Senki sem mondhatja a Fidesz elnökéről, hogy nem lehet tudni, mire készül.

Ma már nem balliberális paranoia (talán volt idő, amikor az volt), hogy Orbán feltehetően támadásokat fog intézni a demokratikus intézményrendszer ellen. Ennek csak a körvonalai és az időzítése lehet bizonytalan. 2010 elején már tudhatjuk, kicsoda Orbán Viktor és mire készül (ő maga sem rejti mindig véka alá). Nem ismeretlenül kéri a bizalmunkat, s amikor a bizalmunkat óvatosan adagoljuk, nem feltétlenül diabolizáljuk őt, csupán logikus következtetéseket vonunk le eddigi tetteiből és szavaiból. Nem az elnöki rendszerű köztársaságról lehetnek rémálmaink, hanem arról, hogy ezt Orbán Viktor miként valósítja meg és mire használja föl.

Korsós csak közvetve utal arra, hogy egy efféle rendszer nálunk is csak a köztársasági elnök nép általi közvetlen választása útján valósulhat meg. Nyilvánvaló, hogy a pártpolitikai küzdelmek ezen újabb frontjának megnyitása hazánkban aligha vezetne a francia modellhez hasonló eredményre. (Legalábbis belátható ideig.)

A cikk végével egyetértek: egy elnöki rendszerű köztársaság elvben bőven „belefér” a demokratikus jogállamiság kereteibe, s a jelenlegi rendszer is jobbítható strukturális elemekkel. Az már más kérdés, hogy „konstruktívabb ellenzéket” vagy „megértőbb kormánypártokat” nem lehet előírni – csak álmodozni lehet róluk. Két rémálom között.

A szerző történész, egyetemi oktató

Marabu rajza