Ez a vizsga látszólag persze azt célozza, hogy a valóban felkészültek jussanak be a magas szintű képzést nyújtó középiskolákba. Valójában azonban semmi másról nincs szó, mint a szülők rostájáról.

Gondoljanak csak bele: mindnyájan tisztában vagyunk vele, melyik az az öt – na jó, legyen tíz – középiskola az országban, ahol valóban a kimagasló tehetségek gondozása folyik. Ehhez képest az intézmények felében rendeztek most felvételi vizsgát, tudva, hogy a gyermeke érdekét szem előtt tartó szülő egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne vegyen részt ebben a versenyben. A jó iskola az, ahová sokan jelentkeznek, ezért ott felvételit kell rendezni.

Az iskola ugyanezt a gondolatmenetet követve igyekszik ráígérni a versenytársakra – például a nyelvek, szakkörök, a művészeti képzés széles kínálatával –, és így máris biztosítja, hogy kellő vonzerőt gyakoroljon mindazokra, akiknek van szemük az efféle pluszokra. A végeredmény pedig ugyanaz, mint egy bő évtizede, amikor az állam elkezdte kilátástalan harcát a túlzott és értelmetlen középiskolai felvételi cirkusz ellen: hogy az ügyes iskolák válogathatnak a műveltebb, tehetősebb családok hozott előnyökkel amúgy is jól eleresztett gyerekei közül.

Akinek épp nincs tizenéves gyereke, az valószínűleg fogékonyabb az évtizede változatlan számokra, amelyek mind bizonyítják, hogy több a hely, mint a nebuló; aki tanulni akar tehát, az nem maradhat kívül az osztálytermen. De felvételiző gyerek szülőjének lenni megváltozott tudatállapot: a vizsgázóval együtt izgulva az ember érthető módon hajlamos világraszóló botránynak látni, ha egy feladatsor nehezebb a megszokottnál, egy másik meg túl könnyűnek tűnik.

Amíg le nem zárul a felvételi időszak, úgysem fogja elhinni, hogy a gyerek istenuccse bejut a vágyott középiskolába – és a valódi nehézségek nem is igazán köszöntenek rá nagyjából az egyetemi mesterképzés megkezdéséig.

Más kérdés, hogy ez az erőtlen küzdelem, amellyel az állam az iskolák ámokfutását jó ideje korlátozni próbálja, eleve kudarcra van ítélve. Az önkormányzat, mint intézményfenntartó, nem érdekelt a középiskolai rendszer ésszerűsítésében – azaz a gyerekszámhoz igazításában –, hiszen a közpénzspórolás szavazatvesztésben ütne vissza.

Neki megfelel a leplezetlen gyerekvadászat és a vele járó, értelmetlen felvételi. Az állam viszont, amely a normatíva formájában a cechet állja, még a kósza terv szintjén sem jutott el az egyetlen megoldásig, azaz a középfokú oktatás állami kézbe vételéig, a párhuzamos struktúrák lebontásáig.

Ellenkezőleg: engedelmesen megszervezi a központi vizsgákat, bánatosan pislog, amikor rendre kitör a műbotrány, és még azt is képtelen kimondani, hogy az egész helyzet, amelyre a gyerekek vesszőfutása épül, egy hamis állításon alapszik. Jelesül, hogy ezen a felvételin tényleg sorsok dőlnek el. Mert hogy az 5x–10xy = 5(x–2y) nem igaz, azt a gyerekek alighanem maguktól is tudják.