Cikkében kizárólag olyan, az új köztemető 298-as parcellájában eltemetett, népbírósági ítélet alapján kivégzett személyeket említ, akiknek bűnössége – a történész véleménye szerint – kétséges. Azt is állítja, hogy a 298-as parcella nem Nemzeti Pantheon. Lehet, hogy hivatalosan nem az, a látogatónak azonban egy székelykapun kell áthaladnia, amelyen pontosan ez felirat olvasható: Nemzeti Pantheon. Amikor a parcella körüli botrány kipattant, Boross Péter, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke egy öttagú történészbizottságot kért fel, vizsgálják meg, vajon az ott eltemetettek közül mindenki méltó-e arra, hogy a neve szerepeljen „A hazáért haltak vértanúhalált” feliratú márványtáblákon.

A bizottság, amelynek Szakály Sándor is a tagja volt, megállapította, hogy a megnevezettek 40 százaléka nem méltó erre. A három táblát kettőre cserélték ki: az új táblákon 51 névvel kevesebb szerepel, mint a régieken. A bizottság jelentését azonban nem hozták nyilvánosságra. Ezzel vág egybe Szakály rejtelmes álláspontja, miszerint a bűnösök megnevezése kötelességünk, de nem tesszük. De vajon kik ezek a bűnösök, ha azok, akiket a népbíróság bűnösöknek nyilvánított, nem azok? A népbíróság ítélte halálra Szálasit, Imrédyt, Sztójayt, Endre Lászlót, Bakyt – ha ők nem háborús bűnösök, akkor Szakály vajon kiket tart annak?

A népbíráskodást nemcsak azok bírálták, akik a vádlottak oldalán álltak, hanem demokraták is. Bibó István már 1945-ben, A magyar demokrácia válsága című cikkében felhívta a figyelmet a népbíráskodás (sőt valójában az egész későbbi, úgynevezett szocialista bíráskodás) szervi hibájára. Arra, hogy az eljárásokban összekeveredik a büntetőjogi cél, a bűnösök megbüntetése és a politikai cél, a „reakció elleni harc”, tágabb értelemben az új társadalmi rend létrehozásának elősegítése a büntetőjog eszközeivel. Később, a népbíráskodás többéves tapasztalatainak birtokában keserű kíméletlenséggel írta le, hogy a zsidóság „elégtételi és jóvátételi” igénye „elborította a számonkérés egész legális és jogászi apparátusát” (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, 1948.).

Elemzése nyomán – egy pillanatig sem hagyva kétsége afelől, hogy nem a bűnösök felelősségre vonását ellenzi – meghökkentően radikális következtetésig jutott el. Alapelvként, állítja, „egyenesen és nyugodtan” azt kell kimondani, „hogy a zsidóüldözések számonkérésére vonatkozó különleges bíráskodásban az ügyek bíráiként – akár kezdeti, akár végső fokon – zsidók és zsidótörvények által érintett emberek egyáltalán ne vegyenek részt”.

Kézenfekvő persze a kérdés, vajon Nelson Mandela mit szólt volna hozzá, ha valaki azt javasolja, az apartheidrezsim bűneinek kivizsgálásában feketék ne vegyenek részt. És az is kérdés, vajon voltak-e kellő számban olyan morálisan független (azaz nem a saját foltos múltjukat takargatni szándékozó), nem zsidó bírók, akik a felelősségre vonás munkáját elvégezték volna. Mert az a középosztály, amelyből a hazai jogásztársadalom verbuválódott, azt, ami a zsidósággal történt, legfeljebb túlkapásnak, német kényszernek, proli-nyilas őrjöngésnek tekintette, a magyar társadalom felelősségét (mint arra ugyancsak Bibó rámutat) nem ismerte el.

Miért pont Bojta?

Valószínűleg Bojta Béla is így látta. Amikor a munkaszolgálatból, pontosabban a büntetőszázadból, illetve a rendőri őrizetből megszökve hazatért Szegedre, családjának hűlt helyét találta. Mai kifejezéssel élve, nem akarta, hogy Magyarország „következmények nélküli ország” legyen. Meggyőződése volt, hogy ami Magyarországon történt, az nem maradhat a tettekhez mért megtorlás nélkül. Ezért lett a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnökségi államtitkáraként a népbírósági szervezet egyik létrehozója. Egyébként már a háború előtt országos hírű védőügyvéd volt. A hírnevét nem azzal szerezte, hogy baloldaliakat védett. Hanem azzal, hogy egy mozigépészt védett, akit azzal vádoltak, hogy feldarabolta, és a mozi kazánjában elégette a szeretőjét. Bojta meggyőzte a bíróságot, hogy a vád bizonyítékai nem elégségesek a bűnösség kimondásához.

Érdekes, hogy Szakály Sándor kizárólag Bojta Bélát említi a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) vezetőjeként. Pedig Bojta csak 1948 szeptemberétől 1950 márciusáig töltötte be a NOT elnöki tisztét. Elődje Major Ákos volt, korábban, 1933-tól a Magyar Királyi Honvédség hadbírója, majd a hivatalosan nem is létező budapesti Néptörvényszék elnöke. 1945 januárjában ő szabta ki háborús bűnösökre az első két halálos ítéletet. 1957-ben védőként védence ítéletének súlyosbítását kérte. „A népbíráskodás malter volt a politikai építés téglái között” – írta öregkori visszaemlékezésében (Népbíráskodás, forradalmi törvényesség). Nem is beszélve olyan „keresztény” bírókról, mint Jankó Péter, aki Szálasi és Endre László után Donáth Györgyöt (a Magyar Közösség pere), majd pedig Rajk Lászlót ítélte halálra.

Saját elbeszélése szerint Bojtát egy éjszaka ávósok hurcolták el a lakásáról. Péter Gábor azonban baráti szívélyességgel fogadta: kezébe nyomott egy vádiratot, és közölte, ő fogja tárgyalni az ügyet. Bojta átnézte az aktát, látta, hogy a vádak mögött nincsenek bizonyítékok, kijelentette, nem vállalja. „Ha akkor elvállalom – mondta 1957-ben, még akkor is titkolva, milyen ügyről volt szó –, valószínűleg én lettem volna a bíró a Mindszenty- és a Rajk-perben is”. A NOT megszűnése után Bojta a Legfelsőbb Bíróság bírója lett. Máig kiadatlan emlékiratában az alábbiakat mondja el: „Rákosi Mátyás a parlament folyosóján egy néhány nap múlva tárgyalandó ügyre célozva így szólt hozzám: Legalább három halálos ítélet legyen! (…) Még aznap levelet írtam az igazságügy-miniszternek, és közöltem, hogy lemondok a bíráskodásról.” (Bojta Béla aktái. In: Major Ottó: Arcok és maszkok)

Válaszképpen minden jogi munkától eltiltották, segédmunkás, majd üzemi tisztviselő lett. Az ügyvédi pályára csak 1956-ban kerülhetett vissza. 1958-tól tagja lett annak a bizottságnak, amely arról döntött, megmaradhat-e a vizsgálat alá vont ügyvéd az ügyvédi pályán. Ez a korszak aligha volt pályájának elismerésre méltó fejezete. Viszont 1957 őszétől politikai ügyekben is védhetett. Földes Gábor ügyében, akit még az akkori törvények szerint is ártatlanul ítéltek halálra, törvényességi óvást nyújtott be; a fiatal rendező kivégzését személyes tragédiaként élte meg.

Mérleg

Nemzetközi összehasonlításban a háborút követő megtorlás Magyarországon viszszásságai ellenére inkább kiegyensúlyozott volt. A népbíráskodás értékelése során nem mellőzhető az a tény, hogy Magyarország háborús szerepének megítélése a nemzetközi közvéleményben különösen rossz volt. Nem csupán azért, mert Magyarország volt – a megszokott publicisztikai fordulattal élve – „Hitler utolsó csatlósa”, hanem elsősorban a magyarországi holokauszt miatt.

Példa nélküli, hogy 1944 derekán, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a németek elvesztik a háborút, a magyar hatóságok néhány hét alatt majdnem félmillió embert gyűjtöttek össze, és adtak át a határon az SS-nek. Ennek lehetőségében a németek, Eichmann és társai sem hittek. Kádár Gábor és Vági Zoltán kutatásai tették közismertté azt, hogy a totális deportálás lehetőségéről Endre László győzte meg Eichmannt. A németeknek, állította Endre, csak a szállítási és a fogadókapacitásról kell gondoskodniuk, a magyar közigazgatás békebeli módon működik, társadalmi ellenállástól nem kell tartani. Ezt a negatív Magyarország-képet csak az 1956-os forradalom, majd pedig a kádári gulyás-szocializmus mítosza változtatta meg, de az elmúlt évek szélsőjobboldali utcai kraváljai nyomán a kép ismét negatív irányba billent.

A háborút követő években a népbíráskodást Magyarországon a társadalom jelentős része „a zsidók bosszújának, kommunista terrorhadjáratnak” tekintette, míg Németországban a nürnbergi ítélkezés a győztesek bíráskodásának számított. Magyarországon a szólásszabadság helyreálltával a régi vélemény újult erővel, sőt az egykorinál agresszívabb módon támadt fel, erről tanúskodik szemérmeskedő módon Szakály Sándor cikke is. Németországban ellenben a szövetségesek által lefolytatott pereket az 1950-es évek végétől belső indíttatású perek követték: a büntetőjog szigorú szabályai alapján folytatták le az eljárásokat többek közt az auschwitzi tábor SS őrei ellen.

Az első Auschwitz-perben hat vádlottat ítéltek a legsúlyosabb büntetésre: életfogytiglani szabadságvesztésre. A perindítás legismertebb kezdeményezője Fritz Bauer hesseni főállamügyész, egykor zsidóként maga is a koncentrációs tábor foglya volt. A komolyan vehető német sajtóban azonban aligha jelent meg olyan írás, amely a főállamügyészt a származása miatt kizárta volna a vád képviseletéből. Bár személyes benyomásaim alapján kétségeim vannak, hogy az a bizonyos „gyürkőzés a múlttal” (Bewältigung der Vergangenheit) valóban olyan mélyen áthatja-e a német társadalmat, a 60-as évek diáknemzedéke számára a perek üzenete egybevágott azzal a törekvésükkel, hogy szembenézzenek apáik nemzedékének bűneivel. Ilyen törekvés Magyarországon nem volt. Nálunk az önbírálat – Kölcsey ide, Ady oda – megmaradt afféle zsidó, liberális és nemzetellenes ügynek.

Politikai kockázat, erkölcsi buktató

Azt azonban tudomásul kell venni, hogy a náci múlttal való szembenézés számonkérését nehézzé teszi a kommunista múlttal való szembenézés elmaradása. A Sólyomféle Alkotmánybíróság politikailag motivált döntést hozott, amikor az igazságtételi törvény elbírálásakor alkotmányellenesnek minősítette az elévülési szabályok utólagos megváltoztatását. Az elévülésnek a gyakorlati megfontolásokon túl (a tanúk időközben meghaltak, vagy már nem emlékeznek a régmúlt eseményekre) kétféle kézenfekvő indokolása lehet. Az egyik, hogy az idő enyhíti a bűncselekmény okozta kárt vagy fájdalmat, de persze vannak cselekmények – ilyen lehet a genocidium, de a gyermekgyilkosság is –, amelyeknek fájdalma nem enyhül, így ezeket erkölcsi érzékünk joggal tekinti soha el nem évülő bűncselekményeknek.

A másik, hogy a büntetőjog mintegy megjutalmazza azt az elkövetőt, aki úgy követte el a cselekményét, hogy hosszú ideig nem sikerült felfedni a kilétét, vagy sikeresen rejtőzött el az igazságszolgáltatás elől. Itt azonban nem erről volt szó. A Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatnak az Országgyűlés által elfogadott változata olyan bűncselekményekről szólt, amelyek az elkövetés pillanatában is bűncselekmények voltak. Az elkövetők személye sem volt ismeretlen. Csakhogy a politikai rendszer, amely papíron tiltotta e cselekmények elkövetését, megvédte az elkövetőket a felelősségre vonástól. Az elévülés nyugvásának tipikus esete ez, a büntethetőség feléledése nem okozott volna alkotmányos sérelmet.

Magam azt vártam, hogy az Alkotmánybíróság kiveszi a hazaárulást az újból büntethetővé váló cselekmények közül, hiszen a hazaárulás politikafüggő cselekmény, de lehetővé teszi az emberölés és a halált okozó súlyos testi sértés megbüntetését a hatályos elévülési időn túl is, ha a felelősségre vonás a hatalom védelmében maradt el. Ennek persze meglett volna a politikai kockázata, Csurka István parlamenti felszólalásában kifejtette, az igazságtételtől azt várja, hogy az (át nem állt) kádárista káderek kiszorulnak a közéletből. De ennél a politikai kockázatnál sokkal súlyosabbnak bizonyult a morális buktató: nem kívánhatjuk tiszta lelkiismerettel a háborús bűnösök megbüntetését, ha ellenezzük a gyanúsítottakat agyonverő ávósok megbüntetését, vagy azoknak az ügyészeknek, bíróknak a felelősségre vonását, akik olyan cselekményekért kértek vagy szabtak ki halálbüntetést, amelyekről tudták, hogy a vádlott nem követte el őket.

„Mátyás Miklós egy rohadt gyilkos. Egy mocskos, szemét gazember” – írta Ba yer Zsolt a Magyar Hírlap január 6-i számában. Bármennyire viszolyog az ember Bayer fröcsögő irályától, valamint hivalkodó zsidózásától, Mátyás Miklós megítélésében nem áll távol az igazságtól. Mátyás katonai bíróként a forradalmat követő megtorlás során 15 vádlottat ítélt halálra. Lehet, hogy 14 esetben az akkori törvényeknek megfelelően járt el. Ha így van, akkor bírói tevékenysége gyűlöletes, de ő maga a gyilkos nevezetet nem érdemli meg. Kristóf László csendőrnyomozót ellenben Ságvári Endre meggyilkolása miatt ítélte halálra.

Holott a tényállásból egyértelműen kiderül, hogy Ságvári revolverével súlyosan megsebesítette Kristóf Lászlót, a csendőrnyomozó a földön feküdt a cukrászdában, Ságvárit pedig az utcán lőtte le Palotás Ferenc és Cselényi Antal. Vagyis Kristóf Attila halálos ítélete justizmord, magyarán jogi aktusnak álcázott gyilkosság volt. Ugyanezt követte el Ledényi Ferenc is, aki másodfokon helyben hagyta Kristóf halálos ítéletét, továbbá halálra ítélte Palotás Ferencet is. (Cselényi a háború után külföldre menekült.)

Kristóf Lászlót azzal is vádolták, hogy csendőrnyomozóként részt vett kommunista gyanúsítottak megkínzásában. Ez azonban a halálos ítéletet nem alapozza meg. Ha minden rendőrt felakasztottak volna, aki az elmúlt évtizedekben fizikai kényszerrel próbált vallomást kicsikarni a gyanúsítottból, kevés fa maradt volna üresen a székesfővárosban.

Egyébként, ami a 298-as parcellát illeti, az oda temetett halottakat nem kéne bolygatni. De persze válogatás nélkül az önkény áldozatainak tekinteni az ott nyugvókat – azt se kellene.

A szerző publicista

Marabu rajza